Szigorúan levont prémiumok

Beszélgetés Móder Józseffel

Meglepődött, hogy Budapestről keresik?

Kicsit... Jó harminc éve is van már annak, hogy találkoztam magyar újságíróval: Vitrayval és Knézyvel. De talán javít a mérlegen, hogy magyar edzőkkel annál többet diskuráltam. Igaz, a világ másik felén: Kuvaitban, ahol sok időt töltöttem trénerként, nyolcvannyolc tájékán Mezey Gyuri és Egervári Sanyi irányította az ország válogatottját. Emlékszem, kollégáim imádták Gyuri történeteit. Megesett, hogy egy időben tíz honfitársam is munkálkodott Kuvaitban, s mivel a többség nem beszélt magyarul, én fordítgattam oda-vissza. És a fiúk tátott szájjal hallgatták.

Harmincegy éve önöket nézték hasonlóképpen!

Már harmincegy éve? Hihetetlen, hogy öregszik az ember... Hát, igen, jó kis csapatunk volt, amolyan internacionalista. Akadt benne cseh, szlovák, magyar...

Utóbbiból mennyi?

A balhátvéd Gögh, a tartalékkapus Vencel. De nem számított, ki, honnan jött, a lényeg az volt, masszív, rutinos, jó szellemű együttest rakott össze Jezek és Venglos.

Meg sem kérdezem, hogy nem lett volna-e szívesebben magyar válogatott.

Ilyesmi akkoriban föl sem vetődött, azzal együtt sem, hogy azért szóba került a téma romániai és más magyar játékosokkal, például Bölöni Lacival. De hát akkoriban nem létezett alternatíva; tettük a dolgunk csehszlovákként.

És milyen jól! Hogy is volt az a pipa?

A 76-os Európa-bajnokság negyeddöntőjében játszottunk a szovjetekkel, a két meccsen elért négy gólunkból hármat én szereztem. Az egyiket Kijevben, sajátos előzmények után. A félidő utolsó percénél jártunk, amikor úgy harmincöt méterről szabadrúgáshoz jutottunk, és odasétált hozzám Nehoda, hogy rúgd el keményen, jó messzire a labdát, úgyis mindjárt vége, mire keményen odaálltam, izomból elrúgtam, s a labda hosszú szálldogálás után beesett a fölső sarokba. Nehoda szólt is utána, hogy na, valahogy így gondoltam! Egyébként híres voltam akkoriban a távoli, nagy, erős lövésekről.

A döntőben viszont nem állt oda a tizenegyeshez...

Nem voltak hozzá idegeim. Amikor az edzők megkérdezték, ki vállalja, én azt mondtam: ha muszáj, akkor rúgok... Nem volt muszáj.

- És akkor Panenka alányesett!

Azért nem lehetett semmi padlón látni a hetvennégyes világbajnok favorit nyugatnémet válogatottat!

Bocsánatot kérek, a jugoszláviai négyes döntőben csupa kiváló csapat randevúzott! A házigazdáknál ott volt Dzsajics, a hollandoknál Cruyff, a nyugatnémeteknél Beckenbauer, hogy csak a legnagyobb neveket említsem, mert, persze, nagy névből akadt jócskán... Az elődöntőben a hollandokat, az előző vb ezüstérmesét három-egyre múltuk felül, és jellemző, hogy a végén se Cruyff, se Neeskens, se Rep, se senki nem fogadta a köszönésünket, úgy meg voltak sértve a lenézett ellenféllel szemben elszenvedett vereségtől! Hasonló volt a szituáció a döntőben is, azzal a különbséggel, hogy a nyugatnémetek legalább gratuláltak nekünk. Na de képzelje el azt, hogy mi, akik hetvennégy októbere óta győzelmi szériában voltunk, sikereink ellenére is kis, lesajnált együttesként ballagtunk a pályára a nagy Beckenbauer, Sepp Maier, Höness és a többiek árnyékában. Mi szerényen, ám abban a tudatban vonultunk, hogy a felkészülésünk kimondottan jól sikerült. Hogy egyebet ne mondjak, az edzőtábor tesztmeccsein kihangosított mikrofonokon keresztül modellezték nekünk a Jugoszláviában várható őrjöngő szurkolást.

Ezt most jól értettem?

Jól! Kifutottunk a töküres stadionba, a hangszórók elé mikrofonokat tettek, és miközben ment a játék, folyamatosan hallgattuk mindenféle nagy meccs kulisszáit, hadd szokjuk azt az iszonyatos miliőt, amely vár ránk. És amikor a tizenegyeseket gyakoroltuk, a vezetők a legmagasabb hangerőre tekerték a gombokat...

Remélem, Jir·í Menzel nem olvassa a Hócipőt, ellenkező esetben kifejeli az ablaküveget a kihagyott ziccer miatt!

Mostani fejjel magam is röhögök rajta, de ötletnek nem volt utolsó: kint már nem okozott nekünk sokkszerű élményt a megannyi fékevesztetten kiabáló drukker. Megjegyzem, mi otthon addig néhány ezer nézőhöz voltunk szokva, és ők időnként nem hogy nem szurkoltak, hanem egyenesen elaludtak a meccsek alatt.

Izgult Panenka sorsdöntő, hanyag eleganciával megejtett, alázós, máig emlegetett és mutogatott mesés nyesésénél?

Egyáltalán nem: előzőleg nagyon sokat gyakorolta azt a mozdulatot.

Na de a nyugatnémetek nulla-kettőről egyenlítettek: ilyen kiélezett szituációban, utolsó rúgóként nem az a normális, hogy az ember csakis a tutira megy?

Mivel Panenka mellett játszottam a középpályán, abszolúte autentikus forrásként mondom: társam semmit sem kockáztatott. Gyakorolta ő ezt eleget, és nemcsak edzésen, mindenütt; például kisebb hírverő meccseken.

Mit kaptak a sikerért?

Készpénzt, festményt, büntetést...

Most nyilván viccel!

Pedig nem! Ahhoz képest, hogy vendégeskedtünk Prágában a kommunista párt elnökénél, aztán Pozsonyban a szlovák fejeseknél és még ki tudja, hol, azt a kilencven koronát bizony levonták a jutalmunkból, amennyibe a döntő után elcserélt mezek kerültek.

Mondom, hogy viccel...

Nem! Négyezer koronát kaptunk meccsenként, és a döntő végén, ahogyan az szokás, elcseréltük a dresszeinket a nyugatnémetekkel: én speciel azzal a Bonhoffal váltottam trikót, akivel óriási csatát vívtam. Akkor még nem sejtettem, hogy ennek megfizetjük az árát...

Állnak: Neheda, Michalík, Biros, Dobias, Capkovic, Jurkemik,
Ondrus, Pivarník, Svehlík, Venglos edző, Panenka
Guggolnak: Viktor, Vesely, Herda, Stambacher és Móder József

Képzelem az arcukat, amikor a levonásról értesültek… Mi van most a mezzel?

Megvan, néha fölveszem, amikor megyek teniszezni.

De legalább maradt valami Belgrádból!

Maradt más is.

Nadrág, sportszár?

Fantasztikus emlék. Várunk a repülőtéren az indulásra, amikor a vezetők egyike, aki éppen valami kifogástalanul öltözött úrral beszélt, messziről odaintett magához. Odaérek. Bemutatom Santiago Bernabeut, a Real Madrid elnökét! Húha, én meg Jozef Moder vagyok! És akkor Bernabeu közölte, szívesen látna a csapatában. Micsoda? Már indulhatunk is! De tudod, Jozef, hogy nem lehet, csitítgatott a mi vezetőnk. Én pedig azt válaszoltam erre, hogy jó, de akkor meg mi a fészkes fenének kellett idesétálnom?

Lett belőle baja?

Még az is lehetett volna, de nem.

Két fia van: miért nem labdarúgók?

Az idősebbik tizennyolc évesen már az első osztályban játszott, de tönkretették, és nemcsak azzal, hogy ha nem ment neki, rögtön velem hasonlítgatták össze. Most jogászként dolgozik Ausztriában, és közben alacsonyabb osztályban futballozik: mit mondjak, találkozik ott néhány magyar játékossal… A kisebbik szintén ígéretesen indult, ám tizenhat esztendősen komoly műtéten esett át, és utána már nem volt az igazi. Művészi hajlamai vannak, most éppen Londonban, a királyi színházban fővilágosító.

Kielégíti, hogy a Kassa tartalékcsapatának az edzője?

Igen. És bár nyilván többre is vihettem volna, az állandó stresszel, az eredménykényszerrel ugyanúgy vagyok, mint Belgrádban a tizenegyessel: nincs idegem hozzá. Amikor Kuvaitban dolgoztam, és háromszor kikaptunk zsinórban, az arabok azt mondták: sebaj, negyedszerre Allah győzelmet ad nekünk. Itthon már úgy repültem volna, hogy előtte még belém is rúgnak.