A Z-terv

Morvai Krisztinának álma volt. Mégpedig nem akármilyen álma, a saját bevallása szerint a magyar népről álmodott. Ez eddig fordítva volt, a magyar nép szokott a civil jogászok asszonyáról álmodni, aki Emese ősanyánk képében jelenik meg az igaz magyaroknak, és rendet vág végre a nevükben, feltéve, ha azok jó nehéz vacsorával készítették fel magukat a Morvai Krisztinával való találkozásra.

A sok álom, úgy látszik, annyira hatott, hogy most már maga a magyar nép is képes a rendteremtésre. Morvai Krisztina álmában ez a következőképpen néz ki: miközben Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egy zsidóktól elrabolt villában éppen hazudik, az erkélye alatt pedig kardlappal, gumibottal, könnygázzal támadó rendőrök rajzanak rá a tüntetőkre, a magyar nép megelégeli a diktatúrát, és mint Petőfi Sándorék annak idején, „előbb mindenki felbontja az autó- és lakásbiztosítását azokkal a cégekkel, amelyek beszálltak az egészségügyi reform következő szakaszába, majd a jelenlegi koalíció szimpatizánsai levelekkel bombázták saját képviselőiket, hogy azok mondjanak le.”

Mindezt egy hétvégén álmodta Morvai Krisztina, s minthogy a magyar nép közben egy másik álom hatására hétfőn adót, kedden pedig illetéket nem fizetett a magyar államnak, a magyar államháztartás már szerda előtt összeomlott, és a mögötte keletkező űrt haladéktalanul Patrubány Miklós, valamint a nyomában lebegő Szent Korona-tan töltötte ki; itt volt az alkalom tehát, hogy mindenki boldog legyen.

De nem lett boldog, minthogy az álmok nem váltak valóra. Azzal ugyanis, hogy a Kossuth téren összegyűlt pár száz ember nem fizet sem adót, sem illetéket, államháztartási szempontból semmiféle esemény nem történik, tudniillik azok az emberek, akik hajlanának Morvai Krisztina álmait végrehajtani, eddig se fizettek semmiféle adót és illetéket. De ha fizetnek is, mert ugye törvénytisztelő állampolgár valamennyi, hogy néz ki ez a nemfizetés a forradalom vérzivataros napjaiban? A dicső magyar történelemben szabadságharcosok harcolnak a túlerővel szál karddal a kezükben, állják a golyót a magyar várfalak, harc, küzdelem van a magyar szabadságharcos vérében, erre fel most arra biztatják, hogy amint megszólal a „Támadunk” jel a trombitán, keresztet vetve mellükön sárga csekkekkel rohamozzák meg a postát, ahol ember ember elleni küzdelemben NEM FIZETIK be a csekket; hát elnézést, de felér ez egy egymásba kapaszkodva elskandált sírós-nevetős buzi-zsidózás élményével?

Az egész magyar szabadságharcnak tudniillik egyetlen célja és értelme, hogy köpni, kerepelni, sípolni, anyázni s mindenekelőtt zsidózni lehessen, esetleg sörösdobozokat, virágföldet, köveket dobálni. Egyik este a tévé mutatta, hogy a Kossuth téri tüntetők miként ugranak a parlamentből távozó képviselők autói elé, azt kiáltva, hogy te szemét, hazaáruló, buzi zsidóbérenc etc., s amikor egy zsíros hajú hölgy az egyik autóhoz ugorva elkiáltotta magát, hogy „te Gyurcsány-seggnyaló”, az épp ott lévő riporter hirtelen rákérdezett: tudja-e, hogy kit becsmérelt? A nő erre elnevetve magát azt felelte: „mit tudom én?”

Azt már tavaly ilyenkor is tudta mindenki, hogy szeptemberi meg októberi forradalom címen gyakorlatilag az elmegyógyintézet tart nyílt napokat, csak most nem csupán a be-, hanem a kijárás is szabad. Tavaly még remekül el lehetett szórakozni, teszem azt Debilen, Satun meg a többieken, mára viszont ez eléggé unalmassá vált. Miként ez a szerencsétlen jogásznő is: Morvai Krisztinának egyetlen baja van a világgal, mégpedig az, hogy ő most nem az Európai Unióban ül, mint ahogyan azt eltervezte, s mert keresztülhúzták a karrierjével kapcsolatos számításait, mindjárt lövetne az Auróráról, már ha persze ez a nőszemély is nem volna önmagában paródia. Csak épp unalmas már ő is, mondom immáron másodszor.

Az első nap még volt remény valamiféle nívósabb szórakozásra. Legalábbis a tüntetők egyik vezére valami Y-tervről beszélt, amit aztán zárt borítékban osztogattak boldog-boldogtalannak, speciel újságíróknak éppúgy, mint civilruhás nyomozóknak, aztán láttuk, mi lett a titkos tervből. Vagy húsz diák ült le este kilenc órakor az oktatási minisztérium épületének lépcsőire, és kérdésekre készséggel azt felelték, hogy blokád van, passzív ellenállás, ami annyit tesz, hogy a teljesen üres épületből senki se jöhet ki, mígnem egy rendőr jóindulatú érdeklődésére, hogy miért nem mennek inkább haza, a homlokukra csaptak, hogy tényleg, és hazamentek.

Ez volt az Y-terv. Ami annyiban biztató, hogy a magyar szabadságharcosok nyilván túl vannak már az A, B, C, D, E stb. terveken, csak mi nem vettük észre, mint ahogyan az oktatási minisztérium se, hogy résmentes blokád alatt volt vagy másfél órán keresztül. Másrészt, ha egy tervet Y betűvel jelölnek, akkor az azt is előrevetíti, hogy már csupán a Z meg a ZS-terv végrehajtása van hátra, ezek pedig, mint Morvai Krisztina álmából tudjuk, már a végső tervek a végső megoldásra.

Azaz a magyar nép végre öntudatára ébredve amint megtudja, hogy a biztosítója a több-biztosítós egészségügyi modell uszályába került, haladéktalanul fölkeresi a cég kerületi fiókját, és ott teátrális jelenetek közepette felmondja az addigi, üvegtörésre és beázásra kötött szerződését, sőt megvetése jeléül nyelvet is ölt a tanácstalan alkalmazottakra, majd a ZS-terv borítékját felnyitva azonnal sms-t küld saját képviselőjének, hogy mondjon le.

Amúgy pedig a világ összes táján tartanak a nyílt elmegyógyintézeti napoktól, mert mi van ugye, ha a bolondok nem akarnak visszamenni a bázisra. Nálunk ez nem kérdés, mert figyeljük meg, idén már pár nap után maguktól szépen visszamennek; száz ember, ha összegyűlik esténként a Kossuth téren, az ápolók a fa mögött megértőn várakoznak.