Kváziföldi barangolás

Minden, amit nem érdemes tudni Montenegróról II.

Makai József
2007. 09. 12. · Hócipő 2007/19

Bizakodva kémleltem az ég alját. Mintha sötét fellegek gyülekeznének. Ha elkezd esni, és legalább két napig kitart, a harmadik nap reggelén meggyőzöm a családot, hogy nincs értelme maradni. Vagy inkább az erdőtűzben bízzak? A közelben mintha füstölögne a cserje… Ha nagyobb tűzvész kerekedne, valószínűleg mindenkit evakuálnak az öbölből… Ám azonnal eszembe jutott, hogy Montenegróban vagyok. És hogy az evakuációból nem lenne semmi. Legfeljebb repülőből ledobnának fejenként egy oldalszalonnát, kenegessék avval magukat a kedves vendégek. Hogy mindenhol egyenlően piruljanak.

Ha már a frissensülteknél tartunk: a tengerparton sorakozó lacikonyhákat nem lehet nem észrevenni. Mert rengeteg van belőlük. És más étterem pedig nincs is. Mindegyik lacikonyha azt állítja magáról, hogy a rostélyossütők szerbiai fővárosából, Leskovacból települt a partra. Ha ez igaz, Leskovac a Balkán legnéptelenebb települése. Szellemváros.

Az étkezés egyébként olcsó. Egy lepénybe helyezett pljeskavica másfél euró; csupán azt találtam furcsának, hogy húsevő családom már másnap egyöntetűen és ultimátumszerűen közölte, bármit hozhatok, csak azt ne.

Az étteremben a pincér azt mondta, hogy kétszemélyes vegyes táljukkal négyen sem bírnak el. Igaza volt. Tényleg ehetetlen. A kolbász még csak egyszerűen büdös. A karaj viszont mosószer-szagú. De attól nem lett finomabb. Az oldalast nem sikerült megkóstolni, mert elszaladt. A sült tarját viszont képtelenség elvágni. Mindig megdöbbent, hogy ez a húsközpontú civilizáció, mint amilyen a balkáni, képes volt fennmaradni ilyen tompa evőeszközök ellenére is.

Talán a gasztronómiai kihívásoknak köszönhető, hogy megismerhettem a vérhas közösségformáló erejét. Bár elég sietősen ismerkedett mindenki. A gyógyszerész szerint a járvány egész nagy területen jelen van. Így felmérhettem a montenegrói egészségügyi reform pillanatnyi állását is. Informatikai fejlesztésekkel nem bajlódnak. A vizitdíjrendszer viszont működik.

Montenegró persze egészen kellemes hely is tud lenni. Amikor még kisebb polgárháborútól kell tartani. És senki sem utazik oda. Olyankor van idejük foglalkozni a vendégekkel.

Szerbia még nem heverte ki a szakítást: a szerb kormányfő egyik tanácsadója éppen a minap nevezte kváziállamnak a tavaly óta ismét független Montenegrót. Holott annál sokkal konkrétabb a hely. Megálltunk egy út menti háznál, a táblára az volt kiírva, hogy fagyi, hideg üdítők, kávé. „Kérek két fagyit…” „Sajnos nincs áram, nem dolgozik a hűtő.” „Akkor, gondolom, hideg víz sincs.” „Nincs.” „Se kávé.” „Az sincs.” „Mi van?” „Meleg víz. Olvadt csokis keksz.” „Gyakran nincs áram?” „Á, csak nyaranta nincs.” A csapból viszont folyt a víz. Általában fordítva szokott lenni. Az áramszünet inkább téli jelenség.

Szerbiából annyi turista érkezett, hogy a szolgáltatók a roamingdíjakat belföldi szintre csökkentették (nem volt bonyolult művelet, a két ország négy mobiltelefon-hálózata ugyannak a két társaságnak a tulajdonában van). Az egyik hirdetés arra szólít, hogy lazítsunk, olcsó a beszélgetés. A képen egy férfi fekszik a parton. Na, az a kép nem Montenegróban készült. Jól látszik, hogy a férfi körül legalább harminccentis körzetben senki sincs. Ami nem életszerű, ennyi helyet csapaterőben tömegoszlató rendőrszázadok sem tudnak teremteni. És a férfi körül a homokban nincs egyetlen csikk sem.

Montenegróban a tenger állítólag gyönyörű. Ott kezdődik, mindjárt a szeméthegy után. A strandot egyébként takarítják. Ezt ugyan nem láttam a saját szememmel, de muszáj, hogy így legyen. Elvégre itt vagyok, nem fulladtam bele a szemétbe. Pedig minden este úgy nézett ki, hogy a strand ennél mocskosabb már nem is lehetne. Nem is lett. Valahogy megoldották a szinten tartást. Valószínűleg összeszedhették a hulladék nagyját. És beleszórták a tengerbe. Szívjanak a halak is. Amíg

a hullámok partra nem sodorják

a szemetet. De így legalább van mivel szórakozniuk a gyerekeknek is.

A montenegrói turizmus kalácsából jelentős szeletet törtek le maguknak a szerbiai illetőségű ingatlantulajdonosok. Egész telepeket építettek. Pontosabban: az építkezések még mindig zajlanak. Ettől a hangulat olyan, mint a Közel-Keleten: egyetlen ház sincs befejezve. A szállásadónk például úgy nyolc éve vett egy garázst. Azóta építkezik. Manapság nyaranta a garázsban él a négytagú család. A szerelőaknát kamrának használják. Idővel a garázs fölé emeletet építettek. Majd még egyet. Aminek a feljárója a középső apartman fürdőszobájában van. A pincébe viszont a mi szobánkból lehetett lejutni. Vagy a szomszéd ház teraszáról, ha éppen nem voltunk otthon. A harmadikra pedig kizárólag a garázsból vezet csigalépcső. De csak felfelé. Lefelé vagy kötélen ereszkednek le, vagy a második emelet konyháján keresztül. Onnan pedig létra vezet a külső folyosó lépcsőire. Még a lépcsők alatt is szobát alakítottak ki. Éppen befér egy törpéknek való ágy, meg egy falitükör. Egy fiatal pár lakott ott. Remélem, nem rabszolgaként dolgoztatták őket. Csak úgy néztek ki. Napokig gondolkodtam, jelentsem-e az Interpolnak.

A nagy építkezések során időnként kiderültek a hiányosságok is. Például az, hogy nem elég, ha a teraszként is szolgáló folyosó negyven centi széles. Ezért megtoldották még egy csíkkal. Nem várok el sokat attól a kultúrától, amelyik képtelen vízszintes betont önteni.

Folytatjuk