A sötét oldalon

Lengyel László

2007. 09. 12. · Hócipő 2007/19

Vidáman, de mégis tanácstalanul néz a szemüvege felett. - Baj lesz ezekkel az évfordulókkal. Tavaly jól járhattunk volna, mert ’56 egy világméretű jó pont a magyarok javára! De ami ezután jön, abból nem jövünk ki jól. - Miért? - Jönnek 2008-ban a csehek: München 1938, a világ cserbenhagyta, és a szomszédjaik felosztották őket. Mi a felosztók közé tartozunk. München igazi nemzetközi szimbólum: példája a soha többének. Azután Prága, 1968. Mi magyarok is tankokkal mentünk át, és lenyomtuk az emberarcú szocializmust. - Kényszerítettek. - És ahhoz mit szóltunk volna, ha ’56-ban az oroszokkal együtt bejönnek a románok és a csehek? Jön 2009-cel 1939, egy világháború, amelyről a világon mindenki úgy gondolja, hogy mi a sötét oldalon álltunk, kivéve a magyar honszerzőket és honvédőket. 2011-ben a ’41-es jugoszláv felosztás, amikor „hullarablókká lettünk”, majd Újvidék. Az oroszok megtámadása, Don-kanyar. 2015-ig itt kussolhatunk. Eközben a csőcselékünk bevonulhat újra mindenhová, kitűzheti a bércekre az Árpádok zászlaját, zsidózhat, cigányozhat, ismét tönkretehet minket.

„- Orvost! Orvost - megint. Hátulról. Perc múlva meg kell állni. Vesztegelünk vagy három percig, szalad az úttesten hátrafelé a tizedes. Kiabál:
- Mi lesz mán evvel a sok nyavalyás zsidóval?
Csend volt egy-két percig. Halljuk azután a tizedes szavát:
- Nem állsz fel? Nem állsz fel? Egy…
Mit akar ez?
- Kettő…

Csak nem üti meg azt a szerencsétlent? Bikacsek van ennek is a kezébe.
A hármat ki se mondta, nem, hanem pisztoly pukkan ott hátul. És vagy húsz másodperc múlva még egy lövés. Azután ordít a tizedes előrefele:
- Indulj!
Senki nem nézett hátra, nem akartuk látni, amit láthattunk volna.
Kocogott visszafelé a tizedes, cigaretta a szájába.
Egypár perc múlva halljuk a mögöttünk járó sorból, hogy hetvenéves ember volt, akit lelőttek, súlyos cukorbeteg. Valami Máv. főtanácsos. Elájult, nem tudták magához téríteni. A tizedes, miután két golyót beléeresztett, lerugdalta az úttestről.

Hallgattunk.”

Egyik nagybátyám 1942-ben elment másik nagybátyámhoz, Benedek Marcellhez. - Kérlek, bátyám, nálad, mint a család fejénél meg kell hogy legyenek a család nemességét igazoló papírok. Kérlek alássan, add át nekem, hogy a Vitézi Széknél azokkal jelentkezhessem, hogy a vitéz kisbaconi stb. stb. - Te barom, takarodj a házamból!

Nem emlékeztetett, csak emlékezett. Apja, Benedek Elek hozzá, neki írta, negyven évvel korábban testamentumában: „Nekem van kenyerem; nekem van ruhám, divatos szabású; tanultam, amit tanultam; tudok, amit tudok; vagyok legalább is »átlagember«, vagyok; beszédem nem sima, de nem is goromba; ha éppen elkerülhetetlen, még lovakról is tudok társalogni. Könyörüljetek rajtam, s ne kérdjétek, paraszt vagyok-e vagy nemes; keresztyén-e vagy zsidó. Vegyetek úgy, amint vagyok. Szeressetek, ha van bennem szeretni való; vessetek meg, ha van bennem megvetni való. De ne legyetek az őseimre kíváncsiak, mert ők alszanak, porladoznak régen; kegyes érdeklődésteket meg nem köszönik: ruházzátok rám ezt és én megköszönöm, meghálálom nektek. Szeretetért szeretetet adok.”

„Az asszony ott várt a fa alatt, mozdulatlanul, mintha földhöz fagyott volna a lába. Egy könnye sem volt. Eddig úgy vettük észre, hogy az öregek halnak meg legkönnyebben. Rémüldöznek ugyan, mintha nem értenék, hogy mi történik velük, de se nem könyörögnek, se nem sírnak, se nem sikoltoznak. Ez az asszony még elég fiatal volt, elég jó külsejű és elég jól öltözött, mégsem szólt egy panaszló szót sem. Csak állt, és égő szemmel nézte az a kislányt, aki bemászott a teherautó alá, és onnan kukucskált kifelé. Négy- vagy ötéves lehetett. Piszkos és sovány volt, de ő is elég jó ruhákat viselt, egy kis bundamellényt, vattanadrágot, vastag pamutharisnyát és gumikalocsnit. Amikor a fiatalasszony nyakára ráhurkolták a kötelet, üde hangon, mint akit megcsiklandoztak, fölnevetett a teherautó alatt.

Három perccel később az orvos zászlós megállapította, hogy beállott a halál. Hideg szél támadt, mely lassan hintáztatni kezdte a fiatalasszony testét. A lányka kimászott a teherautó alól. Egy ideig szemmel kísérte ezt a lengő mozgást, aztán, mint aki jól elmulatott valamin, de már kezdi sokallani a tréfát, fölkiabált a fára:
- Mama!

Akkor már egyetlen orosz sem volt a templom előtt, s a mieink közül is csak Ecetes Márton hajtó, Bíró Elek szolgálatvezető őrmester, doktor Friedrich Tibor orvos zászlós s egy Koszta István nevű tizedes, civilben az Arany Bika Szálló söntésének csaposa, aki a furunkulusai miatt már többször kérte, hogy utalják be egy hátországi kórházba. Most is úgy állt, hogy észrevétesse az orvossal a nyakán pirosló duzzanatokat. Friedrich doktor azonban elfordult tőle, és belenézett a Leica lencséjébe. A német altiszt intett a kislánynak, hogy menjen ki a képből, de az nem mozdult álló helyéből, hanem tágra nyílt, tündöklő szemmel bámult a Leicába. Talán még sohasem látott fényképezőgépet.”

Gárdistának lenni jó. Magyarnak lenni jó. Lenni jó. Jó. Ó.

Rossz.