Nem állt meg az ütő

Beszélgetés Korpa Istvánnal

Tizenhét évesen már Európa-bajnok, később ütőt neveznek el róla, amúgy egyike annak a négy-öt trénernek, aki több mint harminc éve szolgál szövetségi edzőként az egyetemes német sportban. Játékosként harminckét asztalitenisz-tornát nyert jugoszláv színekben, de lehetett volna futballista is, ha bátyja nem kapacitálja a tábla mellé. Később családi perpatvarok sora következik egy-egy mérkőzés miatt, s Korpa István - mostani főszereplőnk - a győztes csaták után igyekezett gyorsan hazaszaladni. Egyebekben helyenként nehéz megértetni külhonban, miért tud valaki magyarul is, amikor más országban nőtt fel, illetőleg rögzítsük az alaptételt: az életben kevesebb ajándékot kapunk, ha karácsonykor van a születésnapunk.

Megvan még a tyúkpiac?

Ez jó... Emlékszem rá, de azt nem tudom, most hogyan nézhet ki.

Amikor legutóbb Zentán járt, nem nézte meg?

Annyira kevés időnk volt, hogy jóformán csak a pingpongklubig jutottunk el.

Mi volt a téma?

Amolyan klubtalálkozón vettünk részt mi, a régiek.

Unokaöccse, egyben kollégánk, Tőke János szerint vérre menő futballmeccsek mentek a tyúkpiacnál. Hogy’ lett ebből asztalitenisz?

Nemcsak a tyúkpiacon fociztunk: rúgtuk a labdát mindenhol. Hanem Béla, a bátyám üdvözölte volna, ha a labdát más formában és más módon is használom, nyilván, mert ő nyáron teniszezett, télen pedig pingpongozott. És mivel teniszezni csak két-három hónapig lehetett, asztaliteniszezni viszont bármeddig, ez utóbbiban megtaláltam a hozzám leginkább passzoló sportágat. Főként, hogy hamar kiderült: van tehetségem hozzá.

Vallja be: kergette, verte Béla?

Verekedés nem volt! Az viszont tény, hogy nagyon szeretett ellenem játszani, mert akkor bebizonyíthatta, jobb, mint az öcsikéje. Megjegyzem: nekem sem kellett pluszmotiváció, amikor Béla állt az asztal másik oldalán...

Bátyja azt mondta nekem: azért volt oly’ kemény öcsikéjével, hogy beleverje a sportág alapjait.

Mindenben óriási segítséget nyújtott, számíthattam rá. Ezzel együtt sietnem kellett haza, ha legyőztem Bélát, mert ekkor nem volt pardon. Úgy is mondhatnám: meccseink után kevésszer fordult elő, hogy egyszerre mentünk haza... Ugyanakkor hat év a különbség köztünk, vagyis ha ő nyert, neki az asztalon kívül nagyobb esélye volt a megrendszabályozásomra. Béla szintén jól játszott, aztán Belgrádba ment egyetemre, és jobbára a másodosztályban szerepelt. A Vajdaságban az egyik legjobb asztaliteniszező volt.

Az hogy’ van, hogy valaki már 17 évesen Európa-bajnok?

Mint mondtam: hamar kiderült, hogy van tehetségem a pingponghoz; az ifik között párosban és csapatban is volt már Eb-aranyérmem, ráadásul az előmenetelemet jelentősen segítette edzőm, Kubát János, aki fantasztikus módszerekkel trenírozott bennünket. Hatvankettőben pedig ott találtam magam a berlini Eb döntőjében, ahol újoncként, a kiváló jugoszláv válogatott tagjaként sikerült meccset nyernem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amolyan fél-európa-bajnok vagyok inkább, mivel azon a kontinenstornán több nemzet képviselői, így a magyar asztaliteniszezők sem léptek fel bojkottjuk miatt.

De szerény!

Csak tényszerű. Legemlékezetesebb versenyem amúgy is a hetvenes, moszkvai Európa-bajnokság.

Ott nem két ezüstérem a vége?

Úgy van, ám a bő egy hét során, amíg az Eb tartott, csapatban és egyéniben is végig jól teljesítettem: keveseknek adatik meg, hogy formában maradjanak. Na jó, a svéd Alsertől elszenvedett döntőbeli vereségem fájt, még akkor is, ha a fináléig erősebb játékosokon kellett túljutnom, mint riválisomnak, és ha az előzőleg rendezett női aranymeccs fordulatai miatt elfáradtam a többszöri bemelegítésben.

Játékosként elégedett a karrierjével?

Már csak azért is, mert nem én voltam a kontinens legjobb asztaliteniszezője; akadt a csúcson svéd, német, magyar...

Magyar... Beszéltek egymással?

Minden versenyen! Magyar származású vagyok: Zentán születtem, csak Jugoszláviának játszottam. Hogy mást ne mondjak, Klampár Tibor, Jónyer István, Gergely Gábor rendkívül erős csapatot alkotott, és büszke voltam azokra az eredményekre, amelyeket ők elértek.

Akár a csapattársuk is lehetett volna.

Másként alakult.

Azt tudom, hogy negyvenötben született, csak azt nem: mikor.

December huszonnegyedikén.

Tehát a háború befejezése után, következésképp negyvenegy és negyvenöt között, a délvidéki területek visszacsatolásakor nem kaphatott papírt arról, hogy magyar.

Anno nem gondoltam bele, hogy akkor most ki is vagyok, honnan jöttem: természetes volt, hogy jugoszlávnak születtem. Ugyanakkor később el-eltűnődtem a dolgon; legfőképpen akkor, amikor itt, Németországban el kellett magyaráznom: miként lehetséges, hogy szüleim magyarok, ellenben Jugoszláviában éltünk.

Legalább este született szenteste?

Úgy mesélték: délután.

Mindenesetre sajnálom.

Nyilván azért, mert karácsonykor csak egy ajándékot kapok...

Hogyan jött a képbe Németország?

Hetvenkettőben, egy évvel a szarajevói világbajnokság előtt autóbalesetet szenvedtem a családommal, vétlenként átélve a borzasztó szituációt, és bár a térdem nem ment tropára, maximális munkát már nem tudtam vele végezni. Szerencsére a vb-t követően három ajánlatot is kaptam, kettőt Németországból, egyet Spanyolországból. Utóbbi ellen szólt, hogy a Franco-rezsim volt hatalmon. Az NSZK-beli invitálás elfogadása mellett több érv sorakozott fel. Egyrészt a baleset nyomán megcsappant a spórolt pénzünk, és Németország akkoriban más dimenziót, motivációt jelentett az embernek, s főként a gyermekeinek. Másrészt éppen az idő tájt tervezgettem, hogy ideje más irányban gondolkodni, és a németországi ajánlat munkalehetőséget is adott: egy asztalokat, ütőket gyártó cégnél dolgozhattam, miközben játszottam egy pingpongcsapatnál. Ráadásul a feleségem, a válogatott asztaliteniszező Cirilla Pirc testvérei itt éltek, picit mi is beszéltük a nyelvet.

Akkoriban kvázi disszidálni kellett?

Munkavégzésre ki lehetett menni az NSZK-ba. Eredetileg négy évig szólt a szerződésem, ám két esztendő elteltével, hetvenötben edzőt keresett a Német Asztalitenisz Szövetség, és megkaptam a feladatot. Hozzáteszem: egy bizonyos Alser volt ott akkoriban a főedző, neki is szerepe volt abban, hogy elnyerjem az állást.

Azért ez a harminckét év, amelyet különböző beosztásokban eltöltött a szövetségben: nem semmi!

Évente, amikor szakmai konferencián találkozom az olimpiai sportágak szakvezetőivel, rendre megállapítjuk, hogy legföljebb négy-öt olyan edző lehet rajtam kívül Németországban, aki nálam hosszabb időt töltött hasonló alkalmazásban.

Tárcsázta már a Guinness-rekordokat minősítő egylet számát?

A munka jobban érdekel.

Emiatt vezette világbajnoki ezüstéremre a felnőtt férfiválogatottat. Ez a csúcs?

Igen, három esztendeje, a dohai vb után azért köszöntem le a kapitányi tisztről, és tértem vissza az ifikhez, mert pontosan tudtam: ennél többet képtelenség kihozni a fiúkból. Európai csapat nem tudja felülmúlni a kínaiakat, csak más ázsiai... Mindenesetre nálam nőtt föl és ért be Timo Boll, a jelenkor német topjátékosa, illetve az a csapat, amely elérte ezt az eredményt. Egyébiránt másodszorra voltam kapitány; nyolcvanból van egy Eb-ezüstünk.

Többet már nem lesz?

Hatvankét évesen nem hiányzik a kapitánykodással járó stressz, a sok utazgatás.

Mit tervez nyugdíjasnapjaira?

Feleségemmel a hobbijainknak élnénk, többek között szeretnénk sokat utazni.

Utazni?!

Ha már edzői pályafutásom során csak repülőtereket, szállodákat meg csarnokokat láttam... De Zentán is lesz halaszthatatlan dolgom.

Éspedig?

El kell mennem a tyúkpiacra!