Üdvözlet a félholt tenger partjáról

Minden, amit nem érdemes tudni Montenegróról I.

Így tessék bízni a szerb fogadkozásokban. Tavaly májusban, amikor a montenegrói választók népszavazáson úgy döntöttek, hogy kilépnek a Szerbia és Montenegró Államközösségből, a szerbek minden fórumon azt üzenték: na, végre. És még azt is, hogy soha, de soha többé nem nyaralnak a montenegrói tenger partján. Az idén hatvan százalékkal több turista volt Montenegróban. Szinte kivétel nélkül szerbek.

Ez azonban nem sikerült volna a görögök nélkül. Akik megszigorították a vízumkiadást a szerb állampolgárok számára. Így azok is Montenegróban kötöttek ki, akik tényleg utálták az egészet. És ők úgy is viselkedtek.

Montenegró gyakorlatilag annyira fontos állama a Balkánnak, amennyire egy eldugott, hatszázezres lakossággal bíró ország lényeges lehet. Földrajzilag is kicsi területről van szó. Mégis, az északi határtól délre eljutni egész napos program. Nem azért, mert nincsenek utak. Vannak. Nagyjából négy. Ám azokon nem lehet közlekedni. Nem azért, mert rosszak lennének. Egyébként azok: szűkek, kanyargósak, helyenként pocsék burkolatúak. Azért nem lehet közlekedni, mert a forgalom áll. Ha a fővárosban két autó bennragad a kereszteződésben, a határátkelőn három órára megbénul a beléptetés.

Montenegrót sose foglalták el a törökök. Egyrészt mire mentek volna vele? Másrészt pedig azért, mert mozdulni sem lehetett az utakon a sok hülye turistától. Ha jól láttam, egy nagyobb csoport janicsár még mindig araszol a dugóban a zentai bánság központja felé. Még vagy harminc év, és odaérnek.

Nem mondom, hogy Montenegróban nem lehet nyaralni. Csak meg kell válaszolni azt a kérdést, hogy minek? Nekünk nem sikerült. Szép a természet? Az. Ám Alaszkában is szép. És nem kell a strandon több tízezer ismeretlen mögött állni a sorban az egyetlen - hideg vizes - zuhanyra várva. Amelyikről a zuhanyrózsát három évvel ezelőtt lopták le. Hogy Alaszka messze van? Amikor huszon-egynéhány óra vezetés után kiszálltam az autóból, ezt az állítást viszonylagosnak éreztem volna. És kissé felelőtlennek.

A család nem tartja jó ötletnek a pakisztáni vakációt? Montenegrót nekik találták ki.

A főszezonban Montenegróba igyekvőknek elvileg tanácsos szállás foglalni. Igazából fölösleges, mert úgysem ott fognak lakni. Mi egy Pojatar nevű úrnál foglaltunk apartmant. Mondtuk, olyan helyet keresünk, ahol a fürdőszobán nem kell osztozkodni. Azt mondta, megérti. Sőt még arra is tett egy halvány utalást, hogy pont ez vár ránk.

Kissé furcsa volt ezért, hogy ő viszont egyáltalán nem várt minket a megbeszélt helyen. Pedig maga ajánlotta fel.

Meglepő volt bekanyarodni a nyolcvan-valahanyadik utcába. Láttam már ilyen utcákat. A Gázai övezetben. Meg a jordániai palesztin menekülttáborokban. Csakhogy az ott lakóknak nem volt választásuk. Én pedig nyaralni érkeztem.

Az apartman nem egy szoba volt. Hanem egy sufni. De legalább volt négy fala. Ablak nem csúfította el egyiket sem. Nem tudom, mi volt a padló. Mert nem látszott. Ugyanis a nagyjából háromszor kétméteres alapterületre négy ágyat tettek be. Az ágyak között egyetlen, sötéten tátongó arasznyi rés maradt. „Pótágyaztuk. Hogy kényelmesebb legyen maguknak”, mondta Pojatar úr nagylelkűen és önérzetesen, majd eltűnt. Soha többé nem került elő. A Sógor úrral kellett volna egyezkedni. Ami nem következett be. Mert vajmi kevés esély látszott, hogy a szoba néhány percen belül ötször akkora legyen. A takarítást nem is említettem. Mert az undortól nem jött ki hang a torkomon.

Ez lett az etalon. Az eredeti ötpojataros szállás.

Az ól egy ideje lakatlan volt. A disznók az utánunk következő turnus idején vették volna birtokba. A nyulak pedig visszautasították, hogy ilyen körülmények között tartsák őket. És mi sem tűntünk igazán lelkesnek. Ami elkeserítette a Sógor urat. Ha valaki, ő tudta, mennyi munka van ebben. Kevés.

A fürdőszobát nyugodt szívvel nevezhetjük közösséginek. Mert boldog-boldogtalan oda járt. A Sógor úr szerint a meleg vizet a nap energiája szolgáltatta. Egy hordónyi vizet melegítve. Sógor úr szerint terveik között szerepelt egy bojler felszerelése is. Csak sajnos elfelejtették elhozni a bojlert. A szerbiai Valjevóból, ahol egyébként élnek. Engem valahogy megnyugtat a tény, hogy egy nyolcvanliteres bojlert is el lehet felejteni a nagy készülődésben. És már nem idegeskedem, amikor nem találom a kulcsaimat.

A fürdőszobán egyébként csak a földszintiekkel kellett volna osztozni. Az emeleten lakók, gondolom, a strandra járhattak fürödni. A szomszédba hiába mentek volna. A nyolcvan-valahanyadik utcában sajnálatos módon kevés az összkomfortos ól. Először nem értettem, hogy a két lány mit keres a garázsban. Ma már tudom, hogy az volt a szálláshelyük. Ilyen bölcsességgel vértezi fel az embert a montenegrói turisztikai tapasztalat.

Pojatar azt állította, hogy az utca túloldalán lakik. A nyolcvan-valahanyadik utcában lévő házával szemben azonban csak bokrok voltak, meg egy szeméttelep. Nem túl nagy szeméttelep. Elvégre a hasznosítható holmikat már behordta a házába.

Ma már tudom, hogy akkor kellett volna gyanút fognom, amikor a fejvesztve menekülő poloskák első csoportját megláttam.

Késő estére találtunk egy hárompojataros szállást. Ami annyit jelentett, hogy a hely - viszonylag gyors fertőtlenítést követően - már szinte alkalmas volt akár huzamosabb emberi tartózkodásra is. Mindenesetre sokkal jobb volt, mint az előtte szemrevételezett négypojataros szállás, a konyhával és fürdőszobával ellátott apartman, amelyikben nem volt konyha. Se fürdőszoba. Csak a folyosó végén. Mit vagyunk úgy oda? Otthon is közvetlenül a hálóból nyílik a klotyó? Na ugye. A konyha a teraszon volt. Ahol a közös gáztűzhelyen éppen a sorstársak melegítették az otthonról hozott fél disznót. Láttunk olyan szobát is, amit nyilvánvalóan kolbászfüstölésre használtak szezonon kívül.

Mire éjjel lefeküdtem, már tudtam, hogy mindannyian az előzékenyen montenegrói hentesek kampóin lógó vidám sonkák vagyunk.

(folytatjuk)