Elmentem a Nagy Műszaki Áruházba, mert unatkoztam, és valami kellemes nyáresti darabolós horrort kerestem DVD-n, amikor belefutottam a Budapest Film dokumentumsorozatába, amiről már olvastam valamit, félszemmel-félaggyal, de megragadt, mivel mostanában szinte csak dokumentumfilmeket nézek (valamint darabolós horrorokat).
Két opust emeltem le a polcról, a Megfojtott szabadságot és a Darwin rémálmát, mindkettő mívesen kivitelezett, igényes borítóval rendelkezik, de ezzel meg is szűnt a hasonlóság.
A Megfojtott szabadság arról szól, hogy Amerikában (Egyesült Államok) nagyon rossz most, mert elnyomják a szólásszabadságot, és már majdnem fasizmus van, ami a rendezőnek nagyon fáj. Szájbarágós, felületes és unalmas alkotás, közhelyes, ami persze nem zárja ki, hogy rengeteg igazság legyen benne, csak éppen elaléltam a szürkeségtől és laposságtól, valamint nehezen tudtam azonosulni a megszólalókkal, mert Amerika messze van, és egyébként is sok a kövér.
Azt azért érdekes volt tapasztalni, hogy alsó hangon is azzal kezdik az emberek megnyilatkozásukat a WTC lerombolásáról, amivel Csurka István nyitott 2001-ben, csak valamivel sarkosabban und direktebben fogalmaznak, konkrétan, hogy az amerikai kormányzat kapja be. Ettől még a mi drámaírónk egy antiszemita agyhalott, de ne a WTC-vel kapcsolatos megjegyzéséért utáljuk, mert adott okot mással eleget.
Ez a film tehát rossz, viszont a másik elképesztő, megrázó és tökéletes.
A Darwin rémálma egy másfél órás beszámoló a Viktória-tó partjáról, halászokról, pilótákról és prostituáltakról, olyan képanyaggal, amitől döbbenten szorítottuk egymás kezét feleségemmel, és csak nagyon ritkán tudtunk megszólalni.
Ártatlanul indul (már amennyiben ártatlannak nevezhető a teljes és kilátástalan nyomor bemutatása), egy repülőtéren járunk, ahol a forgalomirányító rezignáltan csapkodja a legyeket, miközben repülőgépeket irányít.
- Itt Viktória-torony! - mondja a mikrofonba, miközben egy rozzant barakkban ácsorog, és kézilámpával jelzi a gépeknek, hogy mit csináljanak (zöld villantás: leszállhat, piros villantás: nem szállhat le, sárga villantás: várjon a leszállással) - nem hinném el, ha nem láttam volna.
Orosz pilóták érkeznek, mosolyognak, elvannak, halért jöttek.
Az 50-es években valaki egy vödörrel leballagott a Viktória-tó partjára, és beleengedett a vízbe pár nílusi sügért, amelyek elszaporodtak, felfaltak minden más halat, most éppen a saját kölykeiket zabálják, a halászok pedig örülnek, mert a nílusi sügért szereti Európa, van munkájuk, jó nekik.
Valami nem stimmel.
Nem stimmel semmi, de csak érezzük, a film nyugodt tempóban halad a végkifejlet felé, nem kapkodnak el semmit, minden jelenet egy újabb gyomorszájon vágás.
Az egyik pillanatban azt látjuk, hogy valakit vernek az utcán, aztán egy éjjeliőr nyilatkozik, aki mérgezett nyíllal őriz valamit, amiről azt hiszi, hogy kutatóintézet, és szigorúan meg van neki hagyva, hogy csak azt ölheti meg, aki már bemászott a kerítésen, tehát aki még csak mászik, azt nem szabad megölnie.
Már éppen fokozhatatlannak tűnik a helyzet, amikor újabb nyilatkozó jön, egy helyi pap, aki elmeséli, hogy a halászfaluban minden férfi halász és minden nő prostituált, de ő szigorúan ellenzi az óvszerhasználatot, mivel az isteni törvények tiltják. A lakosság több mint fele HIV-hordozó.
Nézek magam elé bután, de nincs időm csodálkozni, mert egy halász beszél, aki elég régen dolgozik már itt, van rálátása a dolgokra.
Mint elmondja, a környéken sem orvos, sem gyógyszertár, és a kérdésre, hogy mi történik azzal, aki beteg vagy haldoklik, teljes természetességgel válaszolja: hazamegy, mert a holttest szállítása nagyon drága, viszont ha még él, akkor olcsóbb a busz.
A forgatás alatt az egyik prostit leszúrja ausztrál kliense, a tóparton gyerekek verekednek az ételért, majd csomagolóanyagokból drogot olvasztanak, hogy belélegezzék.
Az emberek filézés után megvásárolják a halcsontokat, majd a napon szárítják és megeszik a rajta lévő maradék büdös és férges húst. Arról álmodoznak, hogy háború lesz, mivel a katonák fizetést kapnak.
Elmondhatatlan és leírhatatlan borzalom árad minden képkockáról, ötször adnám le a filmet egymás után valamelyik országos csatornán.
A hirbehozo.hu oldalon találtam régebben egy kis programocskát, melybe beírva dollárba átszámolt fizetésemet, megkaptam, hogy a világ hány százalékánál keresek jobban. A - nem túl magas - összeg begépelése után kijött, hogy a Föld kilencvensok százaléka rosszabbul él nálam.
Valahogy soknak tűnt. Nem keresek én ilyen jól - gondoltam.
Tanzániában a lakosság több mint fele, kb. 20 millió ember él napi 1 dollárnál kevesebb jövedelemből.
A film azonban nem ér itt véget, hanem tovább megy a végkifejletig, bemutat és lezár. De annak megismeréséhez végig kell nézni.