Erdély

Kilencvenéves voltam, amikor Erdélyt először megpillantottam. Érdekes módon, amikor idehaza voltam, nem lehetett Erdélybe utazni. A II. világháború előtt publikáltam a kolozsvári Korunkban, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Remenyik Zsigával. (Ameddig a paktum idején a Korunk a Szovjetuniót szolgálta ki, és eleinte azt hirdette, hogy Sztálin védte meg a világ békéjét, addig természetesen nem.)

2000 egyik október végi reggelén indultam Márkus Barbarossa Janóval és Orbán János Dénessel Nagyvárad felé. Szőcs Géza vezetett bennünket Nagyváradon, aki hajdanán a román ávótól, a Szekuritátétól szökött meg, majd a változások után szenátor lett a román parlamentben. Kolozsvárt Szőcs Géza „kispalotájában” szálltunk meg. Egy kellemes ház volt, alul a konyhában ültünk, három-négy ifjú költővel mindig.

Előadást tartottam az egyetemen, amelyen ott volt a magyarság apraja-nagyja, nem kis büszkeségemre. A barátaim elvittek a házsongárdi temetőbe, ahol az erdélyi nagyságok sírjai találhatók, köztük Apáczai-Csere Jánosé, aki Bethlen Gábor idején teremtette meg a tanulás alapjait Erdélyben (Magyarországon ilyesmit akkoriban még nem ösmertek). Kolozsvárról átvittek Marosvásárhelyre és Csíkszeredába, ahol ugyancsak sikeres előadásokat tartottam.

2001 nyarán pedig felmentünk a Szent Anna-tóhoz. Valamennyien kis sátrakban voltak elhelyezve, kivéve én, aki lakókocsiban aludtam. Először egy kis tűznél beszélgettünk Erdély sorsáról, amikor hirtelen súlyos köd ereszkedett a völgyre. Sikerült ponyvát kifeszíteni úgy negyven ember fölé. Majdnem mindannyian székelyek voltak, és mohón hallgatták előadásomat - mit mond az öreg poéta -, míg közben köröttünk iszonyú zápor zuhogott. Különösen szép volt, hogy a hegyláncok olykor egy pillanatra feltűntek a tó körül. Talán hat, talán nyolc órát beszélhettem, a negyvenannyi fiatallal, közben a ponyva alatt hihetetlen mennyiségű ital fogyott el, melyből én is jócskán kivettem a részemet. Éjfél körül Jánoska is visszaérkezett egy irodalmi találkozóról. Hirtelenjében olyan rosszul lettem, hogy mozdulni sem tudtam. A fiúk karjaikban vittek a lakókocsiba, és lefektettek. A zsibbadás a talpamnál kezdte, és emelkedett fölfelé. A lepedőt, dunyhát markoltam, hogy bele ne essek az örök setétbe. A félhomályból néha felbukkant egy-egy fiú, megnézték, élek-e még.

Örültem, hogy Eric Budapesten maradt. „Kézirataim - szóltam Jánoskának - teljes rendben otthon, szobámban, a polcon. Ti meg kérjétek Gönczöt, búcsúztasson engem.”

Jánoska és a tehetséges fiatal költő, Farkas Wellmann Endre őrködött a lakókocsi mellett. „Sokkal jobban vagyok már - hazudtam -, jó éjt. Úgy néz ki, maradok, nem megyek.”

Reggelre rosszullétem elmúlt, és a többi sátorlakóval a vihar elől lemenekültünk Sepsiszentgyörgyre, ahol nagy előadást rögtönöztünk egy kocsmában. Bár nem volt meghirdetve, mégis ott tolongott a város apraja-nagyja.

Erdélyben mindig élveztem az utazásokat, hatalmas fennsíkok, óriási hegyek, az emberek nyitottak és bátrak. Mikor megérkeztünk Szentgyörgyre, Barbarossa egyszercsak hozatott két élő disznót, ezeket leölette, és megsüttette a szemünk láttára. Az egész kocsma a vendége volt, s furcsa módon ők ezt természetesnek vették. No, ilyet se láttam ezelőtt.

Visszafele úton Barbarossával a Küküllő felé tartottunk. Egy tó mellett haladtunk, és utunkat állta egy sorompó. Barbarossa megállt, előkotorászott egy kulcsot, fölnyitotta a sorompót, majd vállat vont:
- A tó felét megvettem!

Az élet iróniája, hogy a feleségemet, Kovács Fannyt ugyanezen emberek társaságában jegyeztem el, két évvel később. A jegygyűrűt Kolozsvárott szerezte be Fanny, Jánoska titkárának a közreműködésével, úgy, hogy kiszállt a kocsiból, és aztán visszajött két jegygyűrűvel. Jánoska azt mondta, hogy így ejtett engem rabul, de én rab akartam lenni, attól a pillanattól kezdve, hogy a gyűrűkkel beültünk a kocsiba. „Fanny először mindenki iránt dühöt érez, de nemsokára megszereti valamennyit” - magyaráztam. Szőcs Géza és Barbarossa kivételével nehezteltek rá, hogy felhasznál céljaira. (De ők ezt honnan tudják, hogy engem fel lehet különböző célokra használni? Ha meg tudják, hogy nem lehet, miért mondják?) Fannyt ez nagyon bántotta, mert anyai nagyapja is Erdélyből jött, így a kötődése nagyon erős. Fanny Magyarországon is megosztotta a közvéleményt, bátorsága sok embert megijesztett, pedig ő nem ezt akarta. És én szeretem őt. Találóan mondta Bodnár János az egyik nálunk töltött vacsorán:
- De ki tudta ezt, Gyurkám? Ki ismerte előtte a Fannyt? Egyszerűen féltettelek.
- De már nem? - kérdeztem.
- Egyáltalán. Már nem félek semmitől sem - felelte.

Hogy tud valaki kilencvenkét éves korában szerelembe esni? Sokan vannak, akik mit se tudnak erről, nekik nincs miért magyarázzam, de a többiek pontosan tudják.

2006 májusában aztán újra öszszejött a „nagy csapat”: Fanny, Jánoska, Gézám, Barbarossa, Wellmann Endre, Bréda tanár úr, Tibi „bácsi” (ahogy Fanny hívja), Kovács Feri és én a kolozsvári Toldi étterem felavatására, ahol egy királyi vacsora mellett keblünkre öleltük egymást, remélem, örökre.

2006, Csillaghegy
(A Pokol tornácán című kötetből)