Nevelj magyar gyereket!
Bartus László
2007. 08. 01. · Hócipő 2007/16
Azt már korábban elhatároztam, hogy magyar embernek legyen magyar gyereke, jelentsen ez akármennyi hátrányt is az életben. S ha már egyszer magyar, legyen jó magyar, még akkor is, ha nekem a mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy az mit jelent. Rendes szülő pedig, ha szereti a gyereket, mindent megtesz azért, hogy a gyerek az új többséghez tartozzon. Mire felnő, úgysem lakja senki más az országot, csak az új többség. A többieket addigra régen elkergetik, vagy maguk menekülnek el. Elővettem hát a hároméves gyereket, délutáni alvás után, mert olyankor nyitottabb a mély beszélgetésekre. Mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki: - Te magyar vagy!
Nem állítom, hogy nagy boldogság töltötte el, inkább a szorongás és valami sejtelmes félelem jeleit véltem felfedezni rajta, amin csak azért nem lepődtem meg, mert mindig is tudtam, hogy értelmes a gyerek. A közepébe vágtam: - Apád, amilyen balek, mindig valamilyen kisebbséghez tartozott, de te nem fogsz. Én ugyan már így fogok meghalni, de te az új többség büszke tagja leszel. Nem lehetsz üldözött és számkivetett saját hazádban, a papa felkészít téged, hogyan lehetsz jó magyar ember.
Feleségemnek elmagyaráztam, hogy kétfrontos harcot kezdünk. Erősítjük a magyar világképet, s gyengítjük az amerikai életforma hatását. A gyerek észrevétlenül lesz jó magyar ember, ha hazalátogat, már magától kitalál a Kossuth térre. Elkezdtük mutogatni azt a lepattant óvodát és iskolát, ahonnan rosszarcú gyerekek cigarettával a szájukban, ordítva rohannak ki, hogy ide fogsz majd járni. A gyerek azonnal jelét adta a lelki torzulásának, mert zokogva követelte, hogy ő abba az óvodába akar járni, amit korábban látott, ahol szép játékok közt, kedves és szelíd gyerekek, barátságos óvó nénikkel játszanak. Amilyen egy nemzettudat nélküli gyerek, beleszeretett a mellette levő iskolába is, ahonnan értelmes tekintetű, jól öltözött fiatalok sétálnak át a szomszédos könyvtárba, mert egyetemre készülnek. Kijelentette, ő is ilyen akar lenni, ha nagylány lesz. - Szó se lehet róla - csattantam föl -, a másik iskolába mész. - Nem! - üvöltött rám a gyerek, bizonyságát adva, hogy még a régi kisebbséghez tartozik. - De ez az ingyenes! - kiáltottam vissza. - Ingyenes oktatatást fogsz kapni, mert az alanyi jogon jár neked, szó se lehet tandíjról, nem támogatjuk a népnyúzókat.
A hároméves gyerek szemében már többször láttam, hogy nincs nagy véleménye rólam, de most üvöltött róla, mit gondol felőlem: elment a maradék eszem is.
Eközben megérkezett az első magyar mesekönyv, Teknős Tóniról. Boldogan kezdtem felolvasni: „Teknős Tóni jó barát, Katicával pompás a séta.” Feleségemnek odasúgtam, hogy itt valami baj van, mert nincs rím. Ő azt mondta, hogy olyan gyerekkönyv nincs, olvassam tovább, majd később jönnek a rímek. Folytattam, egyik kezemmel a gyereket az ágyra szorítva, mert mindenáron a számítógép felé akart menni. Tudni kell, hogy a gyerek magától bekapcsolja a komputert, kinyitja az internet-böngészőt, kiválasztja a legördülő menüből a Google keresőt, beüti a P betűt, és az ott legördülő menüből ráklikkel a PBS KIDS honlapra, ahol logikai feladványokat old meg. Magától ki is nyomtatja azokat, de előbb beállítja a nyomtatót, amire nyomtatni akar. Ami ijesztő, hogy senki nem tanította erre, csak látta. „Teknős Tóni nagy falánk, Csigával kiváló az ebéd.” Úgy tettem, mint aki semmit sem vesz észre. „Teknős Tóni erős, Békával gyakorolja az ugrást”. Ekkor a gyerek hangosan és szívből fölröhögött, és várta a folytatást. De én abbahagytam, hogy ne röhögjenek rajtam, ezt nem én írtam. Amikor Magyarországról újabb csomag érkezett, Rebi már somolyogva várta a felolvasást. A Minden napra egy mese részeit csorgó könnyekkel röhögte végig, majd fejedelmi módon elvonult, bekapcsolta a DVD-t, és megnézte a Dora, the Explorer legújabb részét.
- Klasszikus meséket! - kiáltottam erre, és már jöttek is a könyvek Budapestről. Piroska és a farkas. Amikor kinyitottam a könyvet, akkora farkas vicsorgott rám, hogy halálra rémültem, a könyv kiesett a kezemből. A folytatás se volt jobb, nem tudtam megmagyarázni, miért kell Jancsit és Juliskát a kemencébe dugni, Hófehérkét megmérgezni, amikor a gyerek minden reggel Caillou-t nézi, akivel a legnagyobb szörnyűség akkor történt, amikor fürdés közben szemébe ment a víz. Feleségem kérésére abbahagytam a klasszikus meséket: a végső érv az volt, hogy horrorfilmeket sem nézetünk vele.
Eközben újabb csapást mértem atyai tekintélyemre, amikor apró köhögése miatt elvittem a gyereket egy ingyenes orvosi vizsgálatra. Négy órát ültünk kizárólag fekete és spanyol gyerekek között egy magyarországira emlékeztető, romos váróteremben, ahol makacs vírusokat szedtünk össze, de antibiotikummal kikezeltek, egy másik helyen. Nem a 60 dolláros vizitdíjat sajnáltam, csak meg akartam mutatni a gyereknek: ha az új többséghez akar tartozni, vizitdíjat nem fizetünk. És mást sem, tettem hozzá, és sorra hajtottam át fizetés nélkül az autópálya-kapukon. A tizedik büntetés után abbahagytam, mivel a gyereknek még akkor se volt természetes, hogy valamilyen szolgáltatásért ne fizessen. Minden alkalommal felkiáltott hátulról, hogy „Papa, o, o!”
Egyik reggel végső elhatározásra jutottam. Rebi mindennap végigtáncol 35 percet a Doodleboops nevű együttessel, akik bohókás ruhában énekelnek olyan számokat, hogy a Megasztárban még nem sikerült megközelíteni azok közül egyet sem. Igazi sztárok a zenekar tagjai, a gyerekek sztárjai. Amikor New Yorkban járt a Doodleboops, elmentünk a Madison Square Gardenbe a koncertjükre.
Telt ház, csupa 3-6 éves gyerek a szülőkkel. Olyan fergeteges koncertet életemben nem láttam, olyan effektekkel, hogy az Omega fénykorában megirigyelte volna. Ez az. Zene kell a gyereknek, magyar zene. Hosszas válogatás után egyetlen CD-t volt hajlandó meghallgatni.
Ezen magyar gyerekek énekelnek magyar népdalokat. A gyerek egy ideig nagyon viccesnek találta a lemezt, de ahogy elkezdte figyelni a szöveget, szaporodtak a kérdések. „Papa, mi az, hogy rücskös disznó?” „Az, amelyik elszaladt a kilenc malacával” - mondom én, de látom, hogy ez nem elég. Aztán egyszer csak elém áll a kislány, hogy mikor megyek aratni? Mert a CD-n azt hallotta, hogy: „Mikor lesz nyár?” A válasz: „Majd ha apád aratni jár.” Legjobban az a dal tetszett neki, amelyben az volt a refrén, hogy „jönnek a cigányok”. Azt hiszem, ebben a dalban egzakt módon ki volt fejtve, hogyan kell cseresznyét lopni. Mikor éppen az új többség nagyszerűségéről beszéltem, és annak vezéréről, csilingelő gyerekhangon felharsant a „Lipem, lopom a szőlőt, elaludt az öreg csősz” kezdetű dal. Csak meg ne kérdezze a gyerek, mi köze az új többségnek és vezérének a szőlőlopáshoz, mert azt mégsem mondhatom, hogy semmi, de nem is kezdhetek bele Tokaj-Hegyalja történetébe.
Ekkor beláttam, belőlünk már soha nem lesz rendes magyar ember.