A bűnbeteg
Andrassew Iván
2007. 07. 18. · Hócipő 2007/15
Buzi barátunk arról híres, hogy ő volt a környéken a legvérmesebb buzivadász. Nem tudott úgy ember mellett elmenni, hogy ne vizsgálja meg a gyanús jeleket: aki kigyúrt volt, azért, aki femininke volt, azért, akin álcát, álságot látott, azért volt meleg. Dehogy meleg: buzi. Olyan nyilvánvaló jelekről nincs is mit beszélni, mint a fülbevaló, karkötő, csizma, a szőrtelenítettség, a tetkó, a motor, pláne SS-sisakkal, bármilyen nácis ruha. Gyakorlatilag minden harmadik-negyedik embert buzinak nyilvánított - ami egyébként a látenciák figyelembevételével nem is annyira rossz diagnózis.
Az volt a baj, hogy társasági életének jelentős részét betöltötte az ádáz buzizás. Mivel nem volt amúgy rasszista, ami pedig sokat segít az embereknek a társadalmi betagozódásban, a homoszexuálisok voltak az ő zsidajai, vagy éppen cigányai - az utóbbiakra elsősorban azoknak van szükségük, akik annyira bénák, hogy még a zsidókat sem képesek fölismerni. Nem tréfálkozott, és nem lehetett tréfának venni, hogy állandóan erről pusmogott, ha ivott, akkor pedig hangoskodott. Kapott néhány pofont is, főleg olyankor, amikor tévedésből köcsögözött oda valakinek, aki nem volt az.
Aztán beleszeretett egy rendkívül büdös szegedi illetőségű pasiba. Otthagyta érte a feleségét - szerencsére nem volt gyerekük. Kitagadtatta magát a családjával, amúgy meg titokban tartotta metamorfózisát. Addigra küzdelmes lelki tusakodások árán, és főleg a gyerekkori emlékek miatt, csak páran maradtunk mellette, szeretetünk maradékával. Aztán az volt az érdekes, beszéltünk is róla, hogy visszaszerettük. Így, esendően, a büdös barátján lógó ájtatos szemekkel mégis szerethetőbb lett.
Hanem amikor engedett a természetének, és legalább a barátai előtt fölvállalta, amit nem lehetett már elfödni, újabb ellensége kelt. A katolikus egyház. Mert buzivadászként nem átallott katolikuskodni, buzgón, hogy kijátsszam ezt a szép kifejezést, amikor meg üldözötté lett, ezt legelőször az egyháztól tudta meg: az ostoba elment gyónni. Mi, a barátai már buzivadász korában azon is csodálkoztunk, hogy egy keresztény hogyan utálhat bárkit. Ezt a lehetőséget valahogy nem leltük Jézusnál. Mintha arról lenne szó az Újszövetségben, hogy valami felebarátokat kell szeretni, mint tenmagunkat. Sose értettük, hogy ez miért csak olyanokra vonatkozik, akikről még nem derült ki, hogy mások, vagyis valami kisebbséghez tartoznak. Mint mindenki. Aztán vagy kiderül, vagy nem. Aztán vagy üldözendő, vagy nem. Aztán vagy megelégszenek az üldözők a csúfolással és megaláztatással, vagy nem. És ha nem, akkor vagy verős típusúak, vagy gyilkosok. Szerencse dolga.
A gyóntató pap megmondta neki, hogy elkárhozik, de alaposan, és ne is jöjjön még egyszer ezzel a borzalmas bűnbetegséggel, mert abban a pillanatban, amikor legközelebb férfiemberhez ér, vegye úgy, hogy ki van rúgva az egyházból. És nem is adott neki föloldozást.
Amikor elmesélte, azt nem értettük, hogy amennyiben az egyház bűnnek, betegségnek tartja ezt a dolgot, akkor Jézus vajon mit mondana: el kell taszítanunk azt, aki ilyen szerencsétlen, vagy inkább magunkhoz kell ölelni, istápolni, imával gyógyítani. Szeretettel. Valami ilyesmi is írva vagyon. Mondva is. Harsogva. Szinte minden vasárnap.
Évek óta beszélgetünk erről. Pár napja is, vendégségben, azon tanakodtunk, hogy vajon az egyház miért matat állandóan a nemiségben. Na jó, persze bosszantó, hogy az embereket mindennél, minden hitnél jobban érdekli a szex, de még mennyire elkárhozunk ezért, de hát akkor is: nem túlzás az, hogy félóránként kell valami morcos állásfoglalás? Arra jutottunk, hogy a katolikusok ugyanúgy vannak a nemiséggel, mint a zsidókkal: ahogy nem bírják megbocsátani, hogy a zsidók találták ki őket, és ez minden lappangó és nyílt keresztény antiszemitizmus alapja, úgy nem tudnak mit kezdeni azzal sem, amit Jézus fogantatásáról kieszeltek. Azzal meg pláne nem, hogy ebből egy olyan lény született, aki szakállas ugyan, vagyis férfinak látszik, de mégis inkább nemtelen, nőhöz meg állítólag semmi köze. Arról nem is beszélve, hogy miután merőben gazdasági és titokvédelmi okokból az egyház kitalálta a papi nemtelenséget, ami sehogy se jön össze, közröhej tárgya évszázadok óta, a saját szorongásait és lelkiismeret-furdalását annyira sikerült rávetítenie a népekre, hogy még a házassági szex is bűntudatos lett. Hát még a homoszexualitás! Ajaj! Mert az aztán sehogy se jön össze a nulladik parancsolattal, miszerint sokasodjunk és szaporodjunk. (Mire? Minek? Hova?)
Nem könnyű az egyháznak se. Szeretettel, imával lehetne gyógyítani. Hogy megértse: vagy komolyan vesszük, hogy Isten teremtette a világot, és akkor ő tudja, mire jó a melegség, majd kiderül, de ha nem, akkor is vegyük alázattal. Vagy mondjuk ki: Isten néha csak úgy teremtgetett, szórakozott, elrontott ezt-azt. Vagy nem is szerette az embert, néha jól megviccelte.
Éppen itt tartottunk, amikor híre jött esemesben, hogy egy magyar államtitkár vállalta a homoszexualitását. A mi buzi barátunk erre fölpattant, hogy akkor ő is. A munkahelyén bejelenti. Kicsit óvtuk, de azt gondoltuk, hogy nyilván úgyis tudja mindenki, mit árt, ha megteszi?
Megtette. Állítólag kínos volt. Olyan HUHos. Estig kapott két nyájas fiúmosolyt. Afféle összenézőset.
Aztán kimerészkedett a melegjárásra. Vagyis nem egészen, csak a közelébe. Mellékutcába. Jól megverte két náci buzivadász. Kicsit megpogromozták.
Amikor ezt meghallottuk, jót vitáztunk a barátainkkal az interneten. Hogy akkor most a mi barátunk megérdemelte, vagy nem. Az előző korszakáért. Abban maradtunk, hogy várjuk meg a jövendő szívmelengető hírét: a két volt náci, akik 2007-ben buzit vertek, alázatos házasodási kérelemmel fordul az illetékes hatósághoz.