Január Herceg Tova Icy
Farkasházy Tivadar
1999. 02. 24. · Hócipő 1999/04
Most így nevezi magát, valamikor Baksa Soós Jánosnak hívták. Szegedet egy nyitott Felíciával járta körbe, állt benne, mint Czinege a díszszemlén, és minden utcasarkon közölte a néppel:
- Itt ÁBC központokat fogok létesíteni!
Egy ízben elhívtam a Kexet a Beruházási Bankba, a mai tőzsdére, pechemre aznap határozta el a pártbizottság, megnézi, hogyan szórakozik a pinceklubban a fiatalság. Mit mondjak, rezgett a léc. Pedig micsoda fazonok jártak oda, a Schüler disszidálása előtt azt írta a műhelye falára: Többet nem dolgozom. Magyarázatként hozzátette: Szabadság miatt zárva! A Citadellában úgy táncolt, hogy feltépte vadonatúj nadrágja szárait, egy poénért mindent, pedig akkoriban jó, ha évente vettünk. Pipó pedig megvetően legyintett a szerpentinen távozókra: ezek a hülyék sosem fognak leérni! Aztán leugrott a Gellérthegyről, majdnem a püspök fejére. Az Isten vigyázott rá, a rengeteg horzsoláson kívül más baja nem lett, néhány évre rá lelépett egy félméteres kerítésről, és örökre megsántult. Baksa április negyedikén, mint Marcel Marceau, kiengedte a békegalambokat a kalickából, akik megtették az engedélyezett kört, aztán vissza, hátul közben ment a ritmus. Majd jött Hobó későbbi himnusza: Zöld sárga zöld sárga... éhes a sár-kányka...világnak harmada... Hát nem Brazíliára gondoltunk. Végül szemét befogva ugrált a színpadon: Csillagok, ne ragyogjatok, csillagok, megvakulok. A film egyik szereplője azt mondja, amikor 71- ben disszidált, évekre üres lett a város, egyszerűen árvának éreztük magunkat. Bár nekem sokba volt, a házából nősültem, Bem rakparti lányt vettem el, csak leugrott a másodikról. A kis klub az akkori menő rockzenészek valóságos Mekkája volt, akik már félig eladták magukat, afféle penitenciaként. Hamarosan album emlékezik az egyetlen még érintetlen legendára. Azt hiszem, szinte mindnyájan rettegtünk ott a Corvinban az egykori dobos, Kisfaludy kétórás filmjének a végétől, amikor megpillantjuk a múltunkat, J. Attila hetedikjét, a mai Baksát, mivé lett akkori szabadságunk.
Most Berlinben él, a török negyedben, a művészi nép főmérnökének tartja magát, noteszeket ír tele a megtapogatására kijött zarándokoknak, ilyenekkel: Az élet olyan, mint egy vacsora, ha hívnak, menni kell! Vagy: Öntsünk tiszta pezsgőt a kristályba! Kis figurákat csinál, mint eszkimók az igluban, és azt mondja a kamerának: A kedvességet is valahogy be kell tanítani, a szívet is be kell tanítani, mert műveletlen a szívünk. Aztán órákig penget magának egy monoton dallamot, majd betakarja magát egy függönybe. Nekünk is közeleg.