Egy fogoly naplója

Szóval marad a Hollós, régi Barba-trükk, mint Csúcs korában, elnök nincs, a leköszönő kinevezi az ügyvezetőt az idők végezetéig.

Mégis megállapodtak, ostoba vagyok, várható volt, hiszen ha most se választanak elnököt, mind Gellért Kis, mind Szadai állása megszűnik. Ez már nagyobb ellenségeket is összeforrasztott.

De ki ez a Such? Szadai másról hallani se akart. Értelmes arca van, de Molotovnak és Enver Hodzsának is az volt, az viszont elég aggasztó, hogy Pető Iván is elfogadta. Ő és emberei jót még nem tettek nekünk, leszámítva a 72%-os többség birtokában kifundált csodálatos médiatörvényt, ideje lenne visszamennie a levéltárba, mert hamarosan gyűlni kezdenek mindazon dokumentumok, amiket a hatalom birtokában elkövettek, lassan szortírozni kéne.

Az Index szerint hullagyalázók vagyunk, Faludy halála napján a korával viccelődtünk. A rádió ostoba közleményben mentegetőzik, ahelyett, hogy meghallgatta volna az elnök Éles kétpercesét. Valóban az hangzik el, hogy azért nem szeretik az irodalomtörténészek, mert még él, de a következő mondat az, hogy azért, mert emiatt állandóan szembesíteni tudja őket a hazugságaikkal. Az utolsó pedig, hogy Kolumbusz Amerika felfedezésekor nem azt kiáltotta, hogy Föld, hanem: - Az ott nem a Faludy?

Gyuri is jót kacagott rajta, most mégis pironkodnunk kell, és barátságunkra sem hivatkozhatom, mert a halál óráiban nélkülem is épp elegen kapaszkodnak mellé. De honnan tudhattuk volna hat hete, amikor ezt a Faludy által is többször hallott ismétlést összeraktuk, hogy a borzalmas hír bejelentése után két órával kerül majd adásba e hanggyárban?

Egyre világosabb, pénzügyi vizsgálat folyik ellenem. Ezzel már Csúcs is próbálkozott, még a Czímer József-féle bizottság előtt, amely aztán alpárinak minősített minket. Pedig tudhatnák, hét éve oly óvatos vagyok, mint Torgyán doktor, egy számlát se írok alá.

Még a végén az is kiderül, hogy már a hetvenes években a festői Bogorodcsányban dorbézoltunk, majd a rendszerváltás első s utolsó boldog tavaszán Munkácson, Újvidéken, Révkomáromban és Nagyváradon, utóbbi helyen két éve megint, s reklámként - ami itt a rádióban ismeretlen fogalom - ugyanúgy riportfilmet készített róla az MTV, mint a párizsi útról, amely most dobozban marad, mert Suchnak gyanús, hogy nem kértünk érte semmit. Pontosabban ugyanannyit kaptak érte az írók és a szereplők, mint a párizsi rádiós műsorért, semmit. Vagyis a lemondott gázsiért cserébe a repülőjegyet meg a fürdőszoba nélküli lakosztályokat. Így tudtunk egy pesti kabaré áráért két párizsit hozni.

Pedig Such egy évig volt Amerikában Fulbright-ösztöndíjjal. Azóta se melegedett meg sehol, csak nem magához Richelieu bíboroshoz, korunk új szürke eminenciásához van szerencsénk?

- Jó napot!

Ennél hangosabban már nem lehet, mégsem köszön vissza. Talán nem ismer meg a nagy tömegben, ugyanis egyedül jövök vele szemben a kihalt Múzeum utcában. Vagy egyáltalán nem ismer, hiszen már első interjújában megjegyezte, hogy évek óta nem hallgat kabarét, a rádiósoknak történő bemutatkozáskor pedig azt, hogy a kabarénak kinn a helye.

Talán mégis tisztázni kéne vele a dolgokat, hátha én értem félre. Kondorral és Hollóssal öt évig nem álltam szóba, pedig Kati kétszer is próbált nekem köszönni, igaz, mindkétszer a Markó utca folyosóján, az volt a kedvenc terepe, mindenkit beperelt, én meg járhattam tanúskodni, mert folyton beidéztek az alperesei. Mindkettő ki akart rúgatni, de a köztünk lévő főnök nem volt rá hajlandó, végül megelégedtek azzal, hogy önként átadtam a kabaré vezetését még 2001-ben.

Kondornak, távozásakor, Szadai kezdeményezésére a kuratórium 18 milliót szavazott meg, nehogy egy évig máshová szerződjék mint nemzeti kincs. A hírek szerint lovasrendőrök kardlapoztak a háza előtt, annyi honi és külföldi menedzser állt sorba, de így orrukat lógatva távozniuk kellett.

Így életemben először bejelentkezem egy elnökhöz, eddig ők hivattak. Még Gombár Csabát se kerestem, csak üzentem, amíg nem orvosolják a bajainkat, nem teszem be ide a lábamat. Három hónapig nem jártam be, társaim viszont vígan dolgoztak tovább nélkülem, így aztán kénytelen-kelletlen visszasomfordáltam.

Most is besomfordálok, de pár hét múlva egyetlen konkrét dolgot ajánl fel, a tegeződést, elvégre vagy húsz évvel fiatalabb nálam. De legalább most köszön.

Kakuk néz rám csodálkozva a teherkijáratnál. Évente úgy ötvenezer parkolási büntetést fizetek, plusz legalább ennyi, amit bedobok, csak néha nehéz kiszaladni. 33 év alatt egyszer állhattam be az udvarra, amikor gipszben volt a lábam, vendégként, a rakodás idejére, amíg a sajtótájékoztatónkra becipeltem a humorfesztiválosok ajándékait, ez már az ötödik generáció. Kakuk a Balkánról jött haza, ott volt ENSZ-misszióban, nem irigylem érte, de ezért se. Itt is úgy érezheti magát, elvégre szintén lőnek. Programfőszerkesztő, bár ilyen nincs az szmsz-ben, majd átírják. Állítólag mindenkitől azt kérdi, hogy mi a dolga, mert eddig még nem tudta megfejteni.

El akarják törölni az ismétlésért járó összegeket. Semmi akadálya, csak akkor minden jelenetet rendesen meg kell fizetni. Cikket ugyanis ötször könnyebb írni, mint kabarét, csakhogy nem ötször annyit fizetünk érte, hanem az ötödét, vagyis az értéke huszonötödét. Erre való az ismétlés, hogy ha nagy néha netán valaki ír egy Taxit, Belvárost, Hugyos Józsit, Bélát, Tóth Ottót, Lujzavárost, vagyis egy slágert, akkor hasonlóan a zenei szerzeményekhez, jobban járjon. De ezt nehéz annak elmagyarázni, aki ezt egyházi tizednek vagy urasági kilencednek tartja. Néhány külsős fiatal jogi proklamációt fogalmaz ez ügyben, de még várnak vele.

A szilveszteri műsor sajtótájékoztatóján finom célzást teszek arra, lesz-e a jövőben is kabaré, mivel kevesebb közpénz jut a közrádióra. Pár napra rá levelet ír a főjogász, hogy nyilatkozataimhoz engedélyt kell kérnem, és tartózkodjak a rádió érdekeinek sérelmétől. A hírek szerint havi másfél millióért védi. Tőlem.

Felhívom Gellért Kist, még sosem beszéltem élő kurátorral, de ő mégiscsak rádiós volt nyolc évig. Érdekes módon, amit mondok neki, hogy Kondor idejében jobb volt, azt pár nap múlva az elnök már idézi tőlem, vagy másnak is meséltem?

Egyre bizonyosabb, hogy eltörlik a Petőfi hallgatottságát vezető Kabarécsütörtököt. Így is meg lehet oldani az ismétlési problémát. Már Szayly alelnök levett a három órából egyet, még Hollós idején, mézes-mázos szavakkal, nehogy rosszat mondjunk rá, mert ő is elnök akart lenni. Évek óta jelentkezik a piacon, az idén is volt vevője. Havi 800 ezerért szakért ott egy Gabonakörös, ha most nem lesz elég fiatalos a Petőfi, semmikor! Kell is még egy zenei adó a 178 mellé, kabarét meg annyi helyen sugároznak, például a Petőfin. Szevasztok, telefonáljátok be, hogy ma miért kell betelefonálni, az első kap egy pólót!

Velem eddig ugyan még senki sem állt szóba, de akivel igen, annak az újak közül halvány ígéretet tett a Petőfi főnöke, csak az a baj, hogy két hét múlva már nem az, mást helyeztek oda a rádióújságtól, aki volt, az most online-főnök, de az Aktuális Főszerkesztőséget is átveszi, vagyis mind univerzális zseni. Havas Henrik annak idején hét évet keccsölt a hírszerkesztőségben, míg előrelépett vezető riporterré, mások tíz évig vártak rá, hogy egy ötperces riportjuk lemehessen a 168 órában. A Bartókot egy dumdumzenés rádiós próbálja átszabni. Hírek szerint az elnök a születési dátumok alapján kinézte a három legfiatalabbat, és megkérdezte tőlük, ki vezesse az adót, egyikük szerényen magát javasolta.

Mivel nincs hangjáték, a legjobb hangmérnök, aki a garázsok beosztásával próbálta a nyugdíjig kihúzni, agyvérzést kap, hetek óta fekszik az intenzíven. Még Marton Fricivel kezdte.

Kakuk nem ténfereg tovább, háromhavi próbaidejét nem hosszabbítják meg, illetve csak egyetlen nappal, mert így plusz nyolchavi fizetést is kaphat, úgy tízmilliót. A takarékosság jegyében.

Egy fillér sincs az idén új kabaréra, felajánlom, hogy megpróbálom anélkül, bár a médiatörvény miatt szponzorról szó se lehet, ráadásul márciusban kéne megünnepelni a 100 éves pesti kabarét, három körúti önkormányzatnál házalok 200 ezerért, májusban viszont mehetnénk a Római Magyar Akadémiára, de sajnos a kétcsillagos szállók parányi szobái is 130 euróba kerülnek reggeli nélkül.

Felhívom a jogászkisasszonyt, hogy van az, hogy az elnök kéthetente nyilatkozhatja a régiekről, hogy micsoda visszahúzó erők, miközben egyikünk se szólalhat meg, különben azonnal kirúgják. A méregdrága hölgy szerint kölcsönösen fel kéne tételezni a másikról, hogy a rádió javát akarja. Udvariasan próbálom körbeírni, hogy azért az esélyek korántsemegyenlőek, mert míg ez nálam 33 éve visszakereshető, az ő esetében ez az idő enyhén szólva rövid.

Közös tanítványaink szerint egy véletlen találkozáskor Such azt kéri Fábrytól, segítsen abban, hogy minél hamarabb kinn legyek, aki ezt persze megtagadja.

195 művész tiltakozik a Művészeti Főszerkesztőség szétverése miatt, Kertész Imre, Csoóri Sándor, Konrád György, Nemeskürty István, Jancsó Miklós, Sára Sándor, Bacsó Péter, Melocco Miklós, Tarr Béla, Jókai Anna, Spiró György, a rendszerváltás óta nem írtak alá együtt semmit, minden petíció első kérdése, hogy eddig kik írták alá. Az elnök helyett az új szóvivő válaszol néhány semmitmondó sorban, a nevét képtelenség megjegyezni, az Őrült nők ketrece, Kondor idején Morvai Katalinét legalább sikerült.

Kern friss Kossuth-díjasként tíz órát szobrozik Fiumicinón, mert az elromlott fapados ötezerrel olcsóbb volt a Malévnál. Így Megyesivel megelőzzük a csapatot, mert pár olcsóbb jegy az államin is volt, hét órával később indulunk, mint ők, s hárommal korábban érkezünk, úgy néznek rám, mint a kapitányra, aki elsőként száll a csónakba a Titanicon.

Január óta nem kap senki egy fillért sem a Kabarécsütörtök ismétléseiért, mert csak közös lapon szabad utalni, ha az összes szerző aláírta, egy műsorban 50 név, karikacsapás az egész. Azt is kijelentik, hogy ne dolgozzunk külsősökkel, akkor Gálvölgyi helyett a portás lesz a Béla, Litkai helyett pedig majd a takarítónő viszi a szót.

Véglegessé válik, hogy a Kabarécsütörtök megszűnik, a Petőfin nem kell nekik ez a műfaj, így 18 óráról háromra csökken a havi adásidő, ezt többször is nyomatékosan megerősítik főnökömnek, elvégre Senki Alfonzékat se ölték meg a Szaharában, csak elvették a kulacsukat. A fiatalok a nyilvánossághoz akarnak fordulni, háromnapi türelmüket kérem, ismét felhívom Gellért Kist, akinek igen homályosan fogalmazok, mert nem teszem tűzbe a kezemet, hogy nem rögzül, nemrég hívta fel valaki a figyelmemet, hogy miközben a két nagy párt mindenhol marja egymást, ők valahogy igen megértik egymást Szadaival, Kövér titokminiszter egykori kabinetfőnökével. Kondor ellen se csinált semmit, csak kiabált, mint én most vele. Azt próbálom megértetni, hogy embertelen, amit velünk művelnek, s három napig tudom meggátolni, hogy ezekről értesüljön a közvélemény. Másnap csoda történik, pedig szombaton rádiós vezető emberemlékezet óta nem vette fel a telefont, a Kossuth vezetője hívja főnökömet, hogy most talált még három órát, így mégse a hatodára, csak a harmadára csökken a havi 18 óra, továbbá marad valamiféle látszatönállóság is, legalább a levelek alá.

Such helyett egyre gyakrabban nyilatkozik a főkurátor, most a hitbizományok megszüntetéséről. Tán azt érti alatta, hogy a fizetésemet a felére csökkentették, jó is az a hatvanon túl, a nyugdíj felé közeledve. Így már elérem az újak hatodát-tizedét, csak nem azért, hogy majd kevesebbe kerüljek, amikor Gábriel arkangyal megfújja a kürtjét az utolsó ítéletkor?

Megtört a jég, maga a Kossuth főnöke hívat, valaha a Mancsnál volt, azt mondják, még ez a legjobb közülük. Titkárnője pedig a Rádió legszebb arca évtizedek óta, valóságos baba, bár ez nem éppen babazsúr lesz. Semmi fizetésemelés, előléptetés, kitüntetés? Hárman ülnek, ami ugye egy kivégzőosztag minimális létszáma, elvégre outplacement program lesz, pszichológussal és lelkésszel, nehogy már felmásszunk a Turulra. Az egyik nő kezd bele, de mostanság rémes levegőtlenséget érzek kellemetlen emberek láttán, ezért az első mondat felénél felállok, mire utánam kiált:
- Nehogy azt higgye, hogy ezzel nem vette tudomásul!
- Asszonyom, maga azt hiszi, hogy én most elbújtam?

Tegnap kaptam kétségbeesett levelet Sebestyén Jánostól, hogy a havi negyven percét is elvették, ahogy Meixnerét és Kertész Ivánét. A Rádiós naplóján nőttem fel, Hitler, Sztálin, Horthy, Mussolini hangjain, e kiváló orgonista szavára ébredt az ország minden újévkor, mielőtt a derék bécsiek végigtapsolták az itáliai forradalmat leverő Radetzky úr marsát.

A tér új díszparkolója felé veszem az irányt, itt se fogok állni soha. Egyszer Sándor Györggyel beszélgettem itt, s egy nő el akart gázolni minket, majd amikor leállt, Gyuri odalépett, szalutált, elkérte a jogosítványát, megnézte a gumija és a talpa recéjét, kirámoltatta az emelőt s az izzókészletet, akkor lépett ki az üzemi négyszög egyik csúcsa a kapun, naná, hogy az ő férje volt, nála feküdt a Dacia-kérelmem, elsőnek kaptam meg, nehogy azt higgyem, hogy az akkori purparléért pikkel rám, mert persze ordított a Gyurival, mint a sakál.

De ezúttal csak Zelnik húz el mellettem:
- Most rúgtak ki!
- Ne hazudj! Most engem rúgtak ki!
Majd egy kutyás férfi mér végig gúnyosan:
- Megyünk a Kádárhoz?

Hát persze, de előbb a fél MSZP-t fellármázom. Hátha Gellért Kis lehúz a listáról, mint nyuszika a medvét.

Még jó, hogy időben háromról hat órára dupláztam az adásidőt a maradtaknak, persze jó lenne írásba foglalni, mondjuk, kiállítani róla egy hatos kartont.

De mi lesz mindazzal, amit 33 év alatt csináltam? Isaac Stern és Jascha Heifetz jut az eszembe, s hogy az ogyesszai zsidók mind hegedülni tanították a gyermekeiket, mert azzal jól lehet menekülni. Csakhogy én zongoráztam!