Természetesen van olyan felmérés, ami kimutatta, hogy a brit emberek évente huszonhét napot aggódnak.
A magyar emberek is évente tíz napot nem aggódnak. Akkor nyaralnak. Hitelből. És amíg nyaralnak, aggódjon a bank. A magyar emberek egyébként tudnának akár huszonhét napot is nem aggódni. De nem tehetik. Mert a sógornál beérik a gyümölcs, és le kell szedni. Vagy elvállalnak némi nyári munkát, hogy télen zavartalanul aggódhassanak.
A húszas éveik felé közelítő brit emberek tíz százaléka a nap felét átizgulja vagyoni előmenetelén. A fiatal magyar emberek tíz százaléka tudja, hogy ezért kár aggódnia. A másik tíz százalék meg azon aggódik, nem lesz-e túl magas az örökösödési illeték az adóparadicsomban.
A brit emberek aggodalom-topplistája a következő.
1. Személyes egészség.
2. Kiadások és bevételek.
3. Bűnözés.
4. Megélhetési költségek.
5. Terrorizmus.
6. Gyermekem jövője.
7. Egészségügyi szolgáltatások.
8. Fegyvertartás.
9. Globális felmelegedés.
10. A szülők nyugdíja.
A magyar emberek a következők miatt aggódnak:
1. Vizitdíj.
2. Kiadások és kiadások.
3. Népszavazás.
4. Államháztartási hiány, konvergenciaprogram és
államreform-bizottság.
5. Népszavazás.
6. Gyermekem! Jövőre!
7. Vizitdíj.
8. Népszavazás.
9. Mit akar itt ez a sok külföldi?
10. Lehet-e havonta kétszer kölcsönkérni a nyugdíjas
szülőktől?
A brit férfiak leginkább amiatt szoronganak, hogy vajon nem mondanak-e csődöt a szex terén, és elégedett-e velük a nőjük.
A magyar férfiak ezen egyáltalán nem izgulnak. Tudják, mi a válasz. Igen. Nem. A magyar férfiak már olyan régen csődöt mondtak, hogy már az elégedetlen partnerük sem hiszi, hogy lehetne ez másként is.
A brit emberek életükből öt évet aggódással töltenek.
A magyar emberek életükből öt évet nem aggódnak. Az első ötöt. Aminek jó részében szabad a pelenkába kakálni. Aztán a magyar emberek óvodakötelesek lesznek.
Az ismeretlen albán sírhat
Albánia, fájdalom, annyira jelentéktelen ország, hogy ott még Gyurcsány Ferenc vizitje is eseményszámba megy. Az amerikai elnök látogatása pedig Tiranában akkora hisztériát okozhat, mint amekkorát New Yorkban okozna a bejelentés, hogy az ENSZ székházát földönkívüliek foglalták el, és átvették a bolygó irányítását.
George W. Bush látogatásánál jelentősebb esemény még nem történt Albániában, és valószínűleg még jó ideig nem is fog. Már csak azért sem, mert nincsen használható úthálózat, így az események ha akarnák sem tudnák megközelíteni az országot. A turisták sem.
Az amerikai elnök látogatása közvetlen haszonnal nem járhat, de ingyen emlékeztette a világot, hogy még nem minden albán ült gumicsónakba, hogy átevezzen Olaszországba. De azért folynak az előkészületek.
Erre föl bebaszott ez az óraügy az országimázsnak.
Busht lelkes tömeg ölelgeti, amit ő kimondottan élvez. Ami tökéletesen érthető. Valószínűleg Albánia az egyetlen hely a világon, ahol neki még képesek szívből örülni. Második ciklusa vége felé közeledve valószínűleg már a családtagjai sem tülekednek azért, hogy megölelhessék. Legfeljebb amikor senki sem látja. Bush elnök a republikánus elnökjelöltekkel is akkor tesz jót, ha nem kampányol mellettük. Aki vele nyilvánosan mutatkozik, annak annyi: a hatalomátadás előestéjén valószínűleg nem az elnök lesz ő, hanem a Fehér Ház mindenese is. Feltéve, hogy elbír egy fénymásoló kezelésével.
Szóval Bush bement megmártózni a népszerűség mély vizébe, és kifelé menet egy órával kevesebb volt. A csuklóján. Ami előtte még megvolt. A kéjes hörgés Észak-Koreáig elhallatszott: meglopták az amerikai elnököt. A világ azonnal szívébe zárta az albánokat. Ehhez nem GDP-növekedést kellett produkálni, vagy demokráciát, vagy nagyszerű műalkotásokat, netán megoldani a közel-keleti válságot. Elég volt eltüntetni egy órát az amerikai elnök életéből.
Az óra lett az albániai út legfőbb eseménye; csak a szerbek vették észre, hogy Bush megígérte az albánoknak: Koszovó így vagy úgy, de független lesz.
Az óra miatt megszólalt a rendőrfőnök, a nagykövetség és a szóvivő. És mindenki állítja, hogy az óra megvan, azt az elnök vette le, vagy egy testőr vette le. Vagy egy előzékeny albán vette le. És valahogy az elnök zsebébe került. Bush ötvendolláros tucatórát szokott hordani. Éppen ezért senki sem hisz neki. Jó, nem csak ezért.
Ha viszont valóban ellopták az óráját, én a zsebtolvajt sajnálom. Soha senki nem hiszi el, hogy ő volt. Amikor az unokáinak megpróbálja elmesélni, hogyan vette le az órát az amerikai elnök csuklójáról, a hálátlan brigantik biztos rászólnak majd: „Maradjon már, papa, minket ne hülyítsen, hogy ilyen szart hordott volna az amerikai elnök azelőtt, hogy a kínaiak megvették az országát.”
Akkorra a tiranai piacon már vagy negyven éve tonnaszám árulják az elnök kezéről lelopott eredeti órát.