Apám cikke
Beszélgetés Lakat T. Károllyal
Murányi András
2007. 05. 09. · Hócipő 2007/10
Az lesz a legegyszerűbb, ha rögvest az olvasó tudomására hozzuk: a Lakat család történetét bemutatni ily szűkös keretek között lehetetlen, kivált, mert csak a "mellékesen megjegyzem" típusú, amúgy fölöttébb tanulságos-lebilincselő-vidám sztorik közlésével is átlépnénk a Háború és béke c. kiadvány terjedelmi határait. Ekként elöljáróban legföljebb annyit, hogy Lakat Károly - jó, ki ne tudná... - két olimpiai aranyhoz segítette a dicső válogatottat, s lett ugyan ennyiszer bajnok a Ferencvárossal, miközben futballpápa, tanár, továbbá tiszteletbeli bon mot-szerző volt egyszerre. Fia, Lakat T. Károly anno "csak" gólkirállyá ért az FTC ifiben, hogy aztán publikációival intézménnyé lényegüljön át a sportnapilapnál, 1999-től a Nap tv-t főszerkessze, nem utolsósorban apjának könyvben állítson emléket. De hogy jön ide Szigliget és a XXIII. század?
Jó kép. Hol készült?
A Fradi-pályán.
Az apropó?
Nem is emlékszem.
Jó sok hasonló fotód lehet...
Talán ha összesen három közös kép készült rólunk.
Na ne!
Nem tudom, miért, de így alakult... Közben beugrott a jelenet: apám a Tatabánya edzőjeként látogatott az Üllői útra, ahol én már a Népsport munkatársaként voltam jelen. És apám valami olyasmit mondhatott a tabló előtt, hogy nézd meg, itt vannak a Flóriék...
Süt a harmónia a képről.
Apám nyolcvannyolcban halt meg, és olyannyira nem vagyok hajlandó elfogadni ezt a tényt, hogy emiatt még egyetlen könnycseppet sem ejtettem. Bármiről is van szó, folyton arra gondolok, hogy ő most mit tenne, mit mondana, és a végén mindig úgy döntök, ahogyan ő döntene, azt mondom, amit ő mondana, azt teszem, amit ő tenne. Abszolúte meghatározó embere az életemnek; ezért is ugrik be mindenről a futball. Aki nézi, az tudja: legyen szó színházról vagy halbiológiáról, azonnal előjövök egy futballpéldával. Amikor Hiller még nem pártelnökként járt nálunk, és a téma az volt, ő lesz-e vagy sem, azt mondtam, olyan ez, mint a Fradi-Dorog hatvanháromban. Hogyhogy? Hát úgy, hogy a Fradinak két meccse volt hátra a bajnokságból, egy pontot kellett volna szereznie a címhez, és addig-addig szerezgette, amíg végül nem lett belőle semmi. Én vagyok ő, mármint az apám, és azért is alkalmazom az ő megoldásait, mert azoknál nincsenek jobbak. Mindegy, hogy Sárisáp-Kecel rangadót vagy vb-döntőt nézek, az apám módszerei alapján negyedóra után tudom, miként alakul a meccs; kit kéne levenni a pályáról, miért rossz vagy jó az edző taktikája, ki az, aki nem tudja, hol van... Kilencvenkilenc százalékban nyerünk: apám győzelemre vezeti a sírból az én élő gondolataimat.
És ha kikaptok?
Akkor szólok, hogy te, pernahajder... Amikor Supka bajnok lett a Debrecennel, mondtam neki: apám most azt tanácsolná neked, hogy menj el, mert van száznegyvenhat ajánlatod, ennél sikeresebb itt nem lehetsz, és a nyáron szétszedik a csapatodat, mire Supka maradt Debrecenben, majd, amikor néhány forduló után kirúgták, azzal jött oda: Karcsi, te vagy az egyetlen, aki ezt előre megmondta. De hiszen az apám mondta!
Érdekelte, milyen tanuló vagy?
A futball határozott meg mindent. Ha sorozatban öt ötöst hoztam haza matekból, de a Szovják bácsi kihagyta a tizenegyest, akkor teljesen mindegy volt, hogy időközben zseni lett belőlem; a zsinórban beszedett három egyesnek sem volt jelentősége, ha Lahos bácsi bevágta. Pontos képem van mindenről azóta, hogy ötvenhat februárjában beléptem a tatabányai öltözőbe, ahol épp Grosicsot gyúrta Totya bácsi. A fejem végtelenített videokazettaként ettől kezdve gyűjti az élményeket, és úgy fest, eleve el volt rendelve a sorsom, mert lehettem volna villanyvasúttal játszó, a léghajók vagy a csillagászat iránt érdeklődő fiú, aki ügyet sem vet a lakásban feltűnő bácsikra, Benére, Göröcsre, Albertre, csakhogy engem egyáltalán nem a váltók meg a csillagok kötöttek le. Engem mindennél jobban foglalkoztatott, hogy becsönget Kőrösi Pista intéző bácsi, leül, és már mondja is apámnak, hogy láttam egy remek kullancsot a Lángban, vagy van egy nagyszerű stopperóra a Ganzban. Én meg nemcsak, hogy bementem, és leültem közéjük, hanem hatévesen megtanultam két elképesztően fontos dolgot, a maradás feltételeit: egy, nem szabad szólni, kettő, a fröccshöz mikor kell nyomni a szódát. Eközben szerződést kötöttek, leváltottak, kineveztek, esetleg fekete Volgán érkező honvédos tisztek jöttek értekezni.
Most már csak az a kérdés, miért nem lettél futballista.
Ma én lennék a Fradi centere...
Ezzel nem mondtál sokat...
Akkortájt bizonyos Albert Flórián volt a center, még az Aranylabdát is megkapta; ha ő nem játszott, akkor jött Németh Miklós, és négyesével rúgta a gólokat; ha vele is történt valami, akkor meg ott volt az a Branikovits, akire azt mondták, jobb lesz, mint Albert... Mehettem volna, persze, Győrbe, ahová Szusza Feri hívott, de nem mentem: hetven májusában magától értetődő természetességgel mondta nekem Németh Gyula a Népsport labdarúgórovatában, hogy akkor most ide ülj le. Ez még az a Népsport volt, amelyik ha leírta, hogy Albert rossz, akkor Albert rossz volt.
Apád tudta, mi van benned?
Sohasem látott játszani.
Most szórakozik velem a főszerkesztő úr...
Nem tudom megfejteni, miért nem, mindenesetre tényleg nem. Amikor még gyerekként a Statisztika Petőfiben játszottam, s a Keleti Károly utcai lakásunk, valamint a pálya között akkora volt a távolság, mint egy lakás nappalija és konyhája között, apám otthon Jókait meg Babitsot olvasott, mialatt én életem harcát vívtam az Óbudai Pamuttal. Később, már a Ferencváros játékosaként mondtam is neki: hivatali kötelessége lenne, hogy nézzen, de nem. Aztán hazamentem, és a lehető legapróbb részletességgel kikérdezett.
Micsoda véglet!
A legnagyobb kontrajátékos volt. Albert rúgott négy gólt, és úgy leteremtette, akár egy senkit. Máskor a remeklő Karábának azt mondta: ahogy Albert állt a pályán, az többet ért, mint a te összes megmozdulásod.
Salgótarján, kiesési rangadó...
Apám letett az öltözőasztalra egy meztelen Tordai Teri-, illetve egy Gobbi Hilda-képet, egy-egy pakli Kentet és Munkást, egy liter Kártyás nevű bort és egy üveg francia pezsgőt, nem utolsósorban odafektette a legjobb angol szövetzakóját és a pályamunkástól kölcsönkért pufajkát. Uraim, a rangadó tétje ismert, válasszanak!
Mire a csapat győzött. És akkor ott van az a volános sztori is, miszerint egy vereség utáni edzésen a játékosok dermedten nézték, hogy a gyúró súlyzókat és medicinlabdákat pakol a buszba, majd irány a Szabadság-hegy...
... ott pedig étel-ital került elő, és kínzás helyett beszélgetéssel egybekötött szalonnasütés lett a vége.
Ha csak ilyen sztorikat kérnék tőled, meddig ülnénk itt?
Amíg a fáradtságtól le nem fordulnánk a székről, pláne mert minden történetnek három-öt-tíz leágazása van. Például annak, amely úgy kezdődik, hogy a Fradi a hatvanas években két mérkőzést játszott az MTK-pályán, és úgy bővül, hogy apám hatvanhéttől hatvankilencig volt a Ferencváros edzője, de ezalatt egyszer sem ült az Üllői úti kispadon. Akkoriban a Népstadionban lépett fel a Fradi, ám két meccs erejéig a Hungária körútra költözött, ott fogadván a Komlót vagy a Szombathelyt. Apámnak, ugye, az volt a szokása, hogy nyolc perccel a mérkőzések vége előtt, a lefújáskor kitörő érzelmeket kerülendő, bement az öltözőbe, és ott várta meg a játékosokat. Így tett akkor is; a Komló vagy a Szombathely kettő nullra vezetett, majd apám az öltözőben mindennek lehordta a csapatot, mire valaki odaszólt: De Karcsi bácsi, győztünk! Apám meg folytatta, hogy mit szemtelenkedsz, te! De Karcsi bácsi, szólalt meg a kórus, tényleg győztünk! És igen, nyolc perc alatt fordítottak három kettőre. Megtörtént vele az is, hogy hazafelé a vonaton megismerkedett egy emberrel, és valami közös ismerős folytán leszállt vele Bicskénél. Ott aztán beszélgettek, fröccsözgettek, majd este tízkor fölült a vonatra, és hazajött. Nem is tudom, velem minek kellene történnie ahhoz, hogy út közben kiszálljak a taxiból: háborúnak?
Apád nem vezetett, te sem vezetsz.
Erős a gyanúm...
Ha apád vezet, te is vezetsz?
Igen...
Beszéljünk a mai magyar futballról?
Jaj, ne... Annyira más, mint régen, hogy vízben játsszák, középen pedig röplabdaháló van kifeszítve. Hogy sportújságíróként pontosan hol vesztettem el az érdeklődésemet iránta, azt nehezen tudnám megmondani, ám annak volt szerepe benne, hogy Jenei Imre szövetségi kapitány kilencvenkettőben, a svédek elleni meccs előtt megkérdezte tőlem, miként álljon fel a válogatott... Imádja az ember a Csillagvizsgálót, tegező viszonyban van a Tejúttal, aztán lejön a Földre, és azt mondják neki, hogy nézd, itt van egy Napoleon, egy Lenin... Jé, tényleg? Negyvenhét évesen meg kellett tanulnom egy másik világot, ráadásul el voltam ájulva attól, hogy Konráddal beszélgetek; pechemre az eseményt közvetítette a televízió.
Hát most?
Egyvalamiért adnám fel a Nap-keltét.
Az MTV elnöki posztjáért?
Ha a Tatabánya edzője lehetnék.
Akkor már miért nem a Ferencvárosé?
Nincs racionális magyarázata. De annak sincs, hogy ha mégsem a Tatabányáért adnám fel a Nap-keltét, akkor mi másért tennék ilyet.
Hallgatlak, főszerkesztő úr...
Ha leszerződhetnék tíz könyvre, lenne egy huszonharmadik századi javakkal felszerelt, a Balaton északi partján, a hegyoldalban álló teraszos, a tóra kilátást nyújtó lakásom, és közben edzhetném a Szigliget kölyök egyet.
Csak a kölyök egy lenne jó?
Kizárólag.
Ennyi?
És öt-hat év után, ha már komoly jelei mutatkoznának a közérdeklődés hiányának, akkor megválasztanának polgármesternek. Persze, százszázalékos támogatottsággal.