- Karinthy vagyok, térjen magához! - mondta egyszer
valakinek az utcán.
Ideje volt, hogy végre Demszky is magához térjen, és
megragadja a mikrofont. Legalább valaki közülük. Mert megint helyzet van, csak
észre kéne venni, annyi embernek van elege e féléves cirkuszból. A
főpolgármester és a szitkozódó csíkosak között - pár esernyőt leszámítva -
ezúttal nem volt elválasztó sáv, hacsak az Imre király felesége, Aragóniai
Konstancia által 800 éve importált, sokak szerint tévesen Álmos fiának
tulajdonított árpádsávot nem tekintjük annak. Bár történészek szerint Árpád
zászlaja kizárólag vörös volt, azzal viszont mégis mulatságos lenne zsidózni
(kazározni), bár Sztálin kétségtelenül megtette.
Régebben a főpolgármester beszélyét s az azt követő, egyre unalmasabb misztériumjátékot még pár ezer pesti polgár nézte, de idén a liberális érzelmű városlakók - ki egyházi, ki bérházi tanácsra - részben bezárkóztak, részben a vidéki turizmus fellendítését tűzték ki célul, és négy napra elutaztak. Ha egyáltalán még vannak. Állítólag vannak, mert mindkét jelölt valami 20%-ról beszél, bár ez lassan olyan célcsoport, mintha a Hócipő az összes újságolvasóból indulna ki mint lehetséges vevőből.
Már rég nem izgat az ideológia, de most egy igen ifjú liberális vezető meglehetősen kiborított egy jó szándékú szabadelvű csevejen, bár azt nem tudom pontosan, mit vezet, úgy sejtem, magát. Szóval kétszer is a Chartát csépelte, mint minden liberális bajok forrását, amely kihozta az MSZP-t a gödörből. Ezt 15 éve hallom, de mivel a Charta utcai szeánszain kizárólag Vitányi Iván beszélt közülük, fel nem fogom, hogyan történhetett. Igaz, úgy százezer hallgatta, mert akkor is helyzet volt. Egy azóta Brüsszelbe emigrált chartás - az egyetlen, aki a botcsinálta szóvivők közül politikai pályára lépett - mondta akkoriban, hogy ő bármikor ki tud vinni kétszázezer embert az utcára, amiben annyi volt az igazság, hogy a pasaréti Vasas vendéglő asztaltársaságát, ahol időnként tucatnyian összejöttünk, valóban bármikor meg tudta felezni. A türelmesebbek - már akik maradtak - ilyenkor megpróbálták nekik elmagyarázni, hogy nem mi visszük az utcára az embereket, csak egy furcsa véletlen folytán mi keveredtünk a tömeg elejére. Na mindegy, ez hosszú lenne ide.
Szóval van az úgy, hogy néha egy mozgalomnak vannak tömegei, aztán elkótyavetyéli. Nálam okosabbak mesélték, a 90-es évek elején szó volt arról, hogy az SZDSZ a Szocialista Internacionáléba lép be, ergo, egy lehetséges szociálliberális néppárttá válik, de a demokratikus ellenzék valahogy mindig klausztrofóbiás volt.
Először a nemzeti múlt nagyságairól mondott le, a nagy ipiapacs idején hagyták, hogy Széchenyit, Kossuthot, Deákot is leüssék az orruk elől, bár 95-ben Petőék próbálkoztak a 48-as áprilisi törvényekről - nem tévesztendő össze a 17-es áprilisi tézisekkel - egy konferenciát összehozni az Akadémián, de mint tudjuk, a tudós tömegek sosem voltak jellemzőek a világ ezen tájékára, legfeljebb az emigrálásuk. Ez az a kor, amikor a Népszabadság egykori Pártélet rovatának jeles robotosa, bizonyos Bencsik szerkeszti Kossuth lapját, a Pesti Hírlapot, persze igen kis betűkkel tüntetve fel a potom 150 éves kihagyást, már nem számítva Légrádyékat. De hát a csatákban is mindig felkapja valaki az elejtett lobogót. A 2006-os kampányban egy remek ötlet próbálta menteni a menthetőt, és egy elegáns búzakék kamion robogott az országban igen rokonszenves liberális bábukkal, Eötvöstől Wesselényiig, akikre egy egerszegi tömeggyűlésen nekem kellett vigyáznom, amíg a szervező megpróbált a környékbeli potenciális szavazókból legalább annyit összeterelni, hogy mindegyik bábura jusson.
Csak nehogy összecsússzon
Mára persze kivétel nélkül elkeltek, nemzeti nagyjaink zömére a jobboldal rég rátenyerelt, hogy ezzel is növelje a liberális tábor hontalanságérzetét, no meg bizonyítsa idegenszívűségét. Ezért napjainkra már a kisebb falatok se megvetendők, Orbán legfrissebb átkozódásában például erősen hangsúlyozta, hogy a 48-as revolúció nagyböjt idején, a feltámadásra készülő Pesten tört ki, elvégre a klérus kiemelkedő forradalmi szerepe Dózsa harcostársát, Lőrinc papot és egy Mindszenty-beszédet leszámítva eddig erősen el volt hanyagolva történelmünkben.
Másodjára 56-os hőseiket hagyták el a liberálisok. Míg október 23-ára máig nehezen talál egy szóba jöhető szónokot az MSZP, és a Fidesz is évekig küszködött vele - míg rá nem lelt az addig senki által nem preferált Wittner Mariskára, aki viszont zárt térbe nehezen vihető -, addig a liberálisok holdudvara dúskált bennük. Kezdve a köztársasági elnökkel, aki ha nem is volt oly ismert, mint Havel vagy Mandela, de mindenhol kormányfők és jobb uralkodók megbecsülésére számíthatott, már a neve alapján is. S ott volt mellette a hónapokig halálos zárkában ücsörgő Mécs, Angyal Pista társa, Eörsi, az első Nagy Imre-könyv írója, a Pére-Lachaise jelképes temetését rendező Méray, no meg Kende, Litván, Király Béla, Halda Aliz, s ki tudja, hányan. Előbb az 56-os szervezetekből szorították ki őket, majd a térről fütyülték ki az életfogytra ítélt Gönczöt, végül, kellő támogatás híján feladták, s a terepet végképp átengedték Rácznak, Fónaynak, Pongrácznak, a pesti srácok vélt vagy valós örököseinek.
A tömeg elvesztéséről már beszéltem. A rendszerváltás és a négyigenes idők gyújtó szónokai - közülük TGM később a Charta rendezvényein is feltűnt, mert ott csak olyan jó szónokok beszélhettek rajta kívül, mint Konrád vagy Vitányi - hamar leszoktak a térről, azt hivén, a parlamentarizmus korában az már kizárólag Torgyán és a MIÉP zsírtáltosának a terrénuma. Orbán viszont a 2002-es választás két fordulója között ismét rátalált a borostás kezdetre, s azóta szemlátomást ez az egyetlen cselekedet, amit a felcsúti becseréléseken kívül igazán élvez.
Most, divatos szóval, kommunikálni kéne. A liberálisok nekivágtak a legnehezebb feladatnak, amelybe világszerte oly sok nagy politikus bicskája is beletörött: az egészségügy átszervezésének. Mindezt egyetlen orvos deklarált támogatásával, aki többnyire minden konkrét kérdésre azt feleli, hogy a betegnek köszönni kell, a többit meg rábízzák egy riadt szemű államtitkárra, akinek ez az első bevetése. A szakiskolák bezárását meg a jóravaló John Emesére, aki érthetően úgy fél a mikrofontól, mint Demcsák a kismama-blogtól és a fehérneműs fotóktól együttvéve. Miközben napnál világosabb, hogy jövendő munkanélküliek ezreit ontják a különböző, összehazudozott főiskolák, hogy nem létező szakmákra képeznek ki alattuk, hogy valóban túl sok a tanár - ha sértő, akkor túl kevés a gyerek -, s öt perc alatt bizonyítani lehetne, hogy mindenki fizet tandíjat, mármint minden adófizető, nem beszélve a költségtérítéses formákról. Ahogy azt se lenne nehéz elhitetni, hogy egyes kórházi részlegeket már rég magánkézbe adtak, ennyit az egyik népszavazási kérdésről, a nyugdíjasok fiókjaiban pedig annyi beszedetlen gyógyszer lappang, amelyek valós árából havonta megtölthető lenne a frizsiderük, de szemlátomást ez is egyetlen beszélőgépre kirótt feladat, a többiek majd megírják egymásnak az ÉS-ben, a Mancsban.
Feleki Lászlónak van egy 56-os írása, lényeges, hogy nyári,
címe: A barikád. Halványan emlékszem rá, szóval a forradalmárok győznek, aztán
szépen berendezkednek a barikádon, amely egyre komfortosabb. Majd egy szép
napon az őrszem felkiált:
- Jő az ellenség!
Mire egyikük visszakiabál:
- Most nem érünk rá, jöjjön holnap!