Eric IV.
1967 júniusának egyik délutánján ott álltam Eric és csomagjaink mellett St. Austell vasúti állomásán, Cornwallban. George Sully ezredes feleségére, Jane-re várakoztunk, hogy elvigyen bennünket Foweyba, ahová meghívtak.
Különös módon jutottunk ehhez a vendégséghez. Eric, röviddel azután, hogy Máltába érkezett, átfutotta addig felbontatlan postámat. Így talált rá Mrs. Sully levelére. Mrs. Sully, egy ezredes felesége jelentkezett Fowey Cornwallból. Megírta, hogy a forradalom után fiatal magyar házaspár érkezett Foweyba az asszony idős atyjával, Csepelről. A fiatalok megtanultak angolul, a helyi vendéglátóiparban helyezkedtek el, majd továbbutaztak Amerikába. Az öreg munkás nem tanult meg angolul, esténként velük sörözött, aztán hazautazott Csepelre, ahol viskóját csodálatos módon nem kobozták el. Sullyék nagy lakókocsijukban tavaly meg is látogatták. Most levelet kaptak tőle. Nincs magyar ismerősük, és ezért kérik a My Happy Days általuk nagyra becsült szerzőjét: fordítsa le számukra a levelet. Le is fordítottam. Voltaképpen egy meghívó volt. Csupán egyes részeket hagytam ki az angol szövegből, mint például azt, hogy „nem haragszom rátok, amiért csak angolok vagytok.”
Amikor novemberben megérkeztünk Máltáról Londonba, Jane Sully feljött Foweyból, hogy megismerjen bennünket. Mintegy harmincöt éves, amerikai születésű, erőteljes és vidám asszony volt. Nagy pulóvert hordott, a két oldalzsebben egy-egy literes flaska ginnel. Hatalmas csomagot hozott magával. Letette széke mellé, és elmondta, hogy férje George Sully ezredes, aki a Kwai folyó melletti hírhedt japán fogolytábor hőse. Jóval idősebb nála, de nagyon szereti. Két gyermekük született, az idősebb tizenkét éves. Mikor a kávét kezdtem főzni, Jane egy nagy kalácsot szedett elő bőröndjéből, és háromfelé tépte. Foglalkozásotok, mondta, nem köt benneteket Londonhoz. Mi az ördögnek pazaroljátok jövedelmetek felét erre a két koszos szobára? Nekik három házuk van Foweyban. Az egyiket bérbe adták egy fiatal zenésznek, aki liberális képviselő szeretne lenni. A másikban ők maguk laknak. A harmadik ház 1492-ben épült, abban az évben, mikor Kolumbusz felfedezte Amerikát. Hat szoba, konyha, fürdő, két WC, villanyfűtés. Fizetség nélkül áll rendelkezésünkre. Miért nem jövünk le? London köpőcsésze, Fowey gyönyörű. Később, mikor vacsorát akartam főzni, bár Eric azt ajánlotta, menjünk vendéglőbe, Mrs. Sully táskájából egy befőttesüvegben levest, sültet - nagy kacsát -, körítést, salátát és süteményt szedett elő, három flaska francia borral. A ginesüvegből egyedül ő ivott. Fél tizenkettő táján elmagyarázta, hogy nálunk alszik, de nékünk nem lesz sok dolgunk vele. „Éjfél felé dőlni kezdek jobbra. Toljatok egy széket tőlem jobbra, a fejemnek. Balra még egyet, a lábaimnak. Dobjatok rám lepedőt vagy abroszt. Ez a piros is jó lesz.” Így is történt.
Amikor reggel hét óra táján Erickel együtt bementünk a szobába, már eltűnt. A következő félévben még négyszer meglátogatott bennünket. Ugyanígy hozta az élelmet, az italokat, és ugyanúgy kidőlt éjfél táján. Egyre lelkesebben biztatott bennünket, hogy menjünk lakni Foweyba, ahol egy letűnt világ várakozik reánk, pálmákkal a vízparton és remek napkeltékkel. Rengeteg halaszthatatlan dolgunk akadt kiadókkal, újságokkal, rádióval, televízióval, és nem nagyon bíztunk a cornwalli pálmákban sem. Júniusban végül mégis elutaztunk, és St. Austell állomásán várakoztunk Jane-re.
Néhány perccel azután, hogy a vonat továbbment, kinyílt az állomásfőnök jelzésű ajtó, és középkorú, magas gallérú férfi közeledett felénk.
- Maguk Sully ezredes úr francia vendégei?
- Mi vagyunk a vendégek, ha nem is franciák.
- Mrs. Jane Sully telefonált, hogy kocsija útközben defektet
kapott. Fél órával később érkezik. Micsodák, ha nem franciák?
- Amerikai vagyok, az úr pedig magyar.
- Magyar? A mi szeretett balkáni szövetségeseink az első meg
a második világháborúból? Üdvözlöm - mondta, és karját felém nyújtotta.
Kerestem, de nem találtam feleletet. Eric segített ki a
bajból.
- Szép vidékre érkeztünk.
- Valóban az, de majd meglátják a lényegét. Az európai
kultúra bölcsője fekszik önök előtt, a kelta kultúra. A világ egyetlen igazi
civilizációja innét indult el hódító útjára. A kelta kultúra, Cornwallból és
Írországból.
- Hogy aztán, latin kultúra néven, tovább terjeszkedhessen -
jegyezte meg Eric anélkül, hogy szavából a gúny kihallatszott volna.
- A latin kultúra - folytatta az állomásfőnök - gyengécske
főzet. A görög meg ázsiai maszlag. A kereszténység elébb ért ide, mint
Franciaországba vagy a németekhez. Írország túloldalán, a sziklás parton, az
Atlanti-óceán mellett Sedulius Scottus elébb mondta fel fohászait, mint Assisi
Szent Ferenc Itáliában. Alcuin itt született, hogy Nagy Károly frank császár
pogány híveit keresztény hitre térítse.
Tudtuk, hogy Alcuin apát úr Yorkban született és angol volt, nem kelta, és Nagy Károly alattvalóit nem kellett megtéríteni, mert keresztényeknek születtek, de nem akartuk a jóembert előadásában megzavarni. Végül azonban mégis a hegyre mutattam, mely kelet felé elzárta a láthatárt:
- Nagyon szép hegy - mondtam.
- Nemcsak szép. Hasznos is.
- Azért, mert elzárja a várost a keletről jövő viharoktól?
- Mi nem félünk a viharoktól, sőt szeretjük őket -
jelentette ki a kelta hazafi, és megrázta ujjait jobb kezén.
- Hát akkor miért? - kérdezte Eric.
- Azért, mert St. Austellben nem halljuk a londoni BBC
undorító hazugságait.
- Mit hallgatnak?
- Hát a dublini televíziót.
- Kelta nyelven?
- Nem. Mi, kelták belsőnkben hordjuk nyelvünket, nem
beszéljük. Csodálkozva látják majd, milyen sok bolton díszlik kelta felírás. Mi
ismerjük az illetőt, és tudjuk, mit tart. Az idegen bekukkant a boltba, és
látja, hogy lepedő vagy zöldborsó. Az angol nem tudja, és benyitni nem mer, hát
áll és pukkad. Egyébként abban bízom, hogy a kelta nyelv egy napon még
feltámad.
Amikor idáig ért, Jane kocsija megjelent mellettünk.
Fowey fallal kerített, nagyon régi város a tengeröböl és egy domb mellett. Jane a dombtetőn hajtott be, a város egykori urai, a Treffreyek kastélya mellett, melyet a nagy fáktól nem láthattunk. Jane mindjárt elmondta, hogy régen a törvény minden ház gazdáját arra kötelezte, hogy a várúrnak születése napján annyi hízott libát vigyen fel, ahány kémény füstölgött tulajdon házán.
- És tartják-e a tradíciót? - kérdezte Eric.
- Szigorúbban, mint régen, pedig semmilyen törvény nem
kötelez bennünket - magyarázta Jane. - Férjem minden évben egyszer hat hízott
libát visz fel Sir Thomasnak, méghozzá gyalog, ahogy a törvény előírta. Nyög is
tőle, de a hagyományt mindenki betartja.
Kis barokk meg rokokó házacskák sorakoztak egymás mellett a szűk főutcán, ahol a járókelőknek a kapualjakba kellett lépniök, hogy el ne gázoljuk őket. A kikötő közepén tutajszerű térség nagy gázlámpával az oszlopon. „Éjfél után ez az egyetlen fényforrás Fowey utcáin” - hozta tudomásunkra kísérőnk. Aztán szemközt, az öböl túlpartján lévő kisváros házaira mutatott: „Az Truro, az ellenség” - mondta. Később megtudtam, hogy a francia kalózok azért tudták kifosztani Foweyt, mert Truro lakói meglazították éjszakára az öböl bejáratán keresztben fekvő láncot. Ez Cromwell idejében, 1650 körül történt. A part hosszában hajóközlekedés kötött össze minden kikötőt. A meglazított lánc az oka, hogy egyedül Fowey és Truro közt nincs közlekedés.
2006, Csillaghegy
(A Pokol tornácán című kötetből)