Eric III.

Legközelebbi barátaim - Katona Pál, Mikes György, Pálóczi-Horváth György, Szász Kati - azt mondták Ericről, hogy mindent titkon és tökéletesen megcsinál. Én inkább azt mondtam, hogy feltűnés nélkül, varázslatosan. A sótartóban mindig volt só, a kenyeresdobozban friss kenyér, a fürdőszobában szappan, fogkrém, borotvakés, az íróasztalon papír és bélyeg, a jégszekrényben hűsítő, a szekrényben frissen vasalt ing. Ott vártak rám, de soha nem láttam, hogyan kerültek oda. Hasonló volt a helyzet a házi ügyeknél fontosabb dolgokkal. Mikor hozzám került Máltában, idegenhez képest tűrhetően, a szokottnál jóval nagyobb szókinccsel beszélt magyarul, de hanghordozása elég siralmas volt. Ketten csak angol nyelven beszélgettünk egymással. Itt Londonban egyszer Pálóczi-Horváth barátomnál vacsoráztunk. Vacsora után Pálócziné egy ideig a szomszéd szobában Erickel beszélgetett, magyarul. „Úgy beszélsz magyarul, mint mi” - csodálkozott Pálócziné. Késő este, mikor hazatértünk, megkértem: beszéljen hozzám magyarul. Jó magyarsággal szólt, dunántúli dialektussal. Mintha Vas vagy Zala megyéből származott volna.
- Honnét szedted fel ezt a kitűnő hanghordozást? - érdeklődtem.
- Magyar nyelvkönyvet hozattam Budapestről. Az a témája, hogy egy munkás szabadidejében budapesti üzemeket látogat, de a szerzők nem árulják el az imperialistáknak, hogy hurkát vagy klozetpapírt gyártanak-e. Semmit sem tanultam a könyvből. Aztán a Department of State tavalyelőtt megjelent magyarnyelv-könyvét hozattam el. Onnan megtanultam a helyes hanghordozást, meg sok minden mást.
- Például?
- Például a tárgyeset „t”-je kötésének szabálytalanságát, amit magyar nyelvészek elhanyagolnak.
- Nem értelek.
- Például: tél-telet, dél-delet, nyél-nyelet, de cél-célt. Vagy: víz-vizet, tíz-tizet, de íz-ízt. Vagy: darázs-darazsat, parázs-parazsat, de garázs-garázst, varázs-varázst. A magyarok ösztönösen tudják ezt, de itt lenne az ideje, hogy idegeneknek is megmagyarázzátok.

Egy kora reggelen megérkezett Webb Kaltenecker, ahogy előre jelezte, és csomagjaival együtt bekopogott szállásunkra. Webb harmincéves, Eric öt évvel fiatalabb egyetemi kollégája volt a bloomingtoni egyetemről. Nagyon magas, roppant erős és mozgékony fiatalember, aki útban India felé nálunk kívánt megszállni egy időre. Igazi amerikai izgalommal mondta el, hogy őt csupán a hindu és buddhista filozófia érdekli, és hogy az Indus felső folyásánál megnézze a yogikat, akik egy méterre a víz fölött, a levegőben lebegnek. Miután rendkívül beszédes, de igen fáradt volt, Ericet átköltöztettük a szobámba, ahol az ágyon kívül egy nagy dívány volt, és néki Eric ágyát adtuk, a másik szobában. Könyveit éjjeliszekrényére rakta, majdnem a mennyezetig értek fel: Sánkárát, a Rig Védát, a hindu vallások történetét, miközben szüntelenül magyarázta Buddhát.

Eric közben leszaladt zsemlékért. „Láttam a régi Angliát - mondta, amikor visszajött. - Máskor mindig nyakkendővel megyek le, és a segéd »mit parancsol, Mister«-rel köszön. Ma nyakkendő nélkül mentem le. Nem köszönt, nem szólított Misternek, pedig kétségtelenül ismer egy esztendeje.”

Webb tovább idézte Buddhát (hogy az éhezés nem tanította meg semmire, gondolatai akkor jöttek, amikor jóllakott), megette az összes zsemlét, elfeküdt az ágyon, és azonnal elaludt.

A következő két hétben az ágyban feküdt, és olvasott reggeltől éjfélig, csupán szükségét végezni kelt fel. Mi pedig, mint jámbor rabszolgák, hordoztuk ágyához a reggelit, ebédet és vacsorát, és mostuk a tányérjait. Két hét elmúltával új életet kezdett, késő délutánonként elment, nagyon későn járt haza, és velünk étkezett reggel és délben, mikor rendszerint vendéglőbe mentünk, mert valamivel több kereset állt a házhoz. Egy héttel később Webb kijelentette, hogy ezentúl étkezésünkért ő fizet, és házbérünket is át akarta venni. Mikor megkérdeztük, honnét szerezte az anyagiakat, eleinte összevissza hazudozott (nála volt mindig, gazdag apja küldte Amerikából stb.), végül azonban bevallotta. A Victoria pályaudvaron leszerelt két csokoládéautomatát, és azokat átalakította, úgyhogy ötven-ötven kis zacskó marihuánát pottyantottak roppant olcsón, két shillingért. Estefelé elment nagy táskájával egy hippibárba, az árnyékszékben felcsavarta a falra az egyik automatát, és beült a bárba. Mikor az ötven csomag elfogyott, kiakasztotta a másik automatát. A száz csomag másfél-két óra alatt mindig elment. Akkor egy parki padon újratöltötte, és egy másik mulatóba ment vele. Így hat nap alatt többet keresett, mint amit mi egy hónap alatt kiadtunk.

Könyörögni kezdtünk néki: boldogan eltartjuk, de hagyja abba ezt a veszedelmes mesterséget, mert a rendőrség előbb-utóbb elkapja. Nem hagyta abba, bár ezt megígérte. Időközben már ötshillinges speedzacskókkal kereskedett, amit akkor tudtunk meg, mikor egy teaházban a kábítószer-kereskedőtől nagyobb csomagot vett át, és a detektív ott helyben tetten érte. A rendőrségről telefonált Ericnek, hogy egy hónap múlva lesz tárgyalása, addig letartóztatásban marad, és „vigyázzunk a holmijaira.”

Előszedtük Webb csomagjait az ágy alól, és mintegy hatszáz font értékű kábítószert találtunk. A szemeteskocsi pénteken délután mindig pontosan, négy óra tíz és tizenöt között érkezett, nagy lármával. Eric a szomszéd ház kukájának aljára rejtette az újságpapírba csomagolt kábítószereket, és csak pénteken, négy óra táján vette ki egy félórára.

A negyedik héten, a tárgyalásra elegáns ruháját keféltette ki, és angol dzsentri képében, aranykeretes szemüveggel jelent meg a tárgyaláson. Webb, mondta, távoli amerikai rokona, aki megtévedt, de ő vállalja róla a gondoskodást, és a becsület keskeny ösvényére vezeti. Webbet három hónapra ítélték, de csak felfüggesztéssel, úgyhogy rögtön hazajött velünk. Ezúttal nem könyörültünk, és a kábítószert már másnap eladattuk vele.

Egyébként ő sem kívánt Londonban maradni. A Piccadillyről időnként emeletes autóbusz indult, tíz font viteldíjjal, Újdelhibe. Az utazás két-három hétig tartott. Megtudtuk, hogy Jugoszlávián, Törökországon, Perzsián és a Kyber-hágón át utaznak Újdelhibe. Jugoszláviában a rendőrség fogházakban engedi aludni őket, Törökországban az egyik legelőkelőbb szálló lapos tetején szállhatnak meg. A konyha angol hippik kezében van, akik a legfinomabb ételekkel látják el őket, ugyancsak bérmentesen. Harminchat utas jelentkezése után indulnak. Megkérdeztük: miután nemhogy tíz, de száz fontért sem szállítanak senkit Indiába, ki az autóbusz bérlője vagy mecénása? Erre a kérdésre senki nem tudta a választ. Kikísértük Webbet. Autóbusza délben indult, mert a teherhajó, mely ingyen vitte át Ostendébe, háromkor ment Folkestone-ból. A Piccadilly utcájától nagyon különböző ruhákban, rongyokban és maszkokban hippik serege ugrált a kocsi körül, mintha álarcosbálra készülnének. Nem voltunk nagyon boldogtalanok, hogy Webbtől végre megszabadultunk.

Hat hónappal később Webbet Újdelhi monszunjának sarából vitte a hindu rendőrség, nem fogdába, hanem az egyik legelőkelőbb szállodába, miután megtudták, hogy apja tényleg gazdag ember. Ott ápolták, míg családja eljött érte, és mindent kifizetett. Chicagóban felgyógyult, majd Indiából érkezett kábítószerekkel kezdett üzletelni, méghozzá nagyban. Háromesztendei börtönt kapott. A fegyházban kitanulta a számítógép-kezelést, és szabadulásakor azt folytatta, nagy igyekezettel és tehetséggel. Manapság Chicago egyik leggazdagabb üzletembere.

2006, Csillaghegy
(A Pokol tornácán című kötetből)