Aranyba foglalva

Beszélgetés Kásás Zoltánnal

Itt most milyen?

Hát, ez jó kérdés... Annak idején három szezonra szerződtem Hódmezővásárhelyre, ahol az addigiakhoz képest teljesen más munkát végzek: a felnőttcsapat mellett hozzám tartozik az utánpótlás koordinálása, továbbá segítek a kollégáknak is, például az edzésvezetésben. Az nyilvánvaló, hogy pályafutásomban nem ez a végállomás, miként kár lenne tagadni: csalódások is értek, jóllehet szimpatikus, kedves, lelkes emberek vesznek körül.

Mi a probléma?

Mindenekelőtt az, hogy a sportolók nem járnak edzésre, márpedig így nehéz dolgozni. A csapat másodosztályú, és az is marad.

Hoppá!

Az marad, tudniillik a feltételek nem adottak az előrelépéshez. A régióban Hódmezővásárhelyen kívül Szegednek és Szentesnek is van csapata, ráadásul mindkettőnek első ligás. Kevés a szponzor - ez a szentesieket is sújtja -, és ha nálunk feltűnik egy tehetséges játékos, akkor azt rögtön elviszik a szomszédba.

Így valóban nem lehet könynyű...

Idővel mindenütt lehet eredményt elérni; ha mást nem, azt, hogy amelyik együttes tizenöt góllal vert bennünket, az később csak kettővel bizonyuljon jobbnak. A hozzáálláson azonban sok múlik, miközben az ellenfelek nem állnak le, nem várnak be minket, ugyanis dolgoznak keményen.

Az miként lehetséges, hogy egy ilyen extraklasszis edző kvázi partvonalon senyved?

Egyszerű a válasz: NB I-es csapat nem keresett az utóbbi időben.

Az pedig hogy fordulhat elő?

Úgy, hogy nem kaptam ajánlatot... Hozzá kell tennem, hogy a hazai élvonalban négy számottevő együttes van, a Honvéd, a Vasas, az Eger, valamint a Szeged, és nyilván mindenütt elégedettek az edző munkájával. Vagy jön valami, vagy nem: az edzői pálya már csak ilyen.

Tud olyan trénerről, aki két külön ország klubcsapatával megnyerte volna az európai bajnokok tornáját?

Hadd gondolkozzam... Markovits Kálmán a Barcelonát sikerre vitte, erre biztosan emlékszem, de olyanra, hogy valaki így duplázott volna, arra nem.

Magam sem. Mi kellett ahhoz, hogy e páratlan bravúr sikerüljön?

Ez több tényező függvénye. Mielőtt a Becsejjel győztünk, az együttes már három éve együtt volt, de valami miatt egyszer sem tudott az élen végezni, legföljebb másodikként zárta a sorozatot; az Olimpiakosz odakerülésem előtt szintén csak döntőt játszott a BL-ben... Nem tudom. Maradjunk annyiban, hogy jó taktikát nem nehéz adni - az adott csapathoz nehéz jó taktikát adni. Amúgy az Olimpiakosszal Budapesten, a Honvéd elől vittük el a serleget, aztán visszajöttünk, és az európai Szuper Kupát a Vasas ellen szereztük meg: mit mondjak, az élet valóban a legnagyobb rendező!

Kivált, mert itthon legutóbb éppen a Vasasnál dolgozott az élvonalban.

A tíz hónapos szerződésből kilenc hónap munkával telt; nem nyertünk, és ez az én hibám...

Az ön hibája?!

Igen. A Honvéd elleni Euroliga-negyeddöntőt azóta sem tudtam kiheverni. Az első mérkőzésen egy góllal nyertünk a Komjádi uszodában, a Kőér utcai második találkozó utolsó negyedében pedig már három góllal is vezettünk, és innen sikerült kiesnünk. Történelmi lehetőség előtt álltunk: nem csupán a kivívott különbség miatt, hanem azért is, mert abban az évadban olasz csapatok nem vettek részt a küzdelemben, és ha a Honvédot felülmúljuk, már ott vagyunk a Final Fourban. Ehhez képest butaság és a fegyelmezetlenség is közrejátszott abban, hogy alulmaradtunk a párharcban, és ha valamit nem tudok elfogadni egy játékostól, az éppen a butaság és a fegyelmezetlenség. A csapat edzője viszont én voltam. És a trófeát a Honvéd hódította el...

Talán ha tíz hónapnál több időt kap a munkára!

Az eljövetelem sem volt sima. Miután nem nyertünk semmit, a játékosoknak azt mondták, hogy maradhatnak fél pénzért. Nekem elsőre ugyanezt ajánlották, és én vállaltam is volna kevesebb fizetésért, részint mert kihívásnak tekintettem az effajta szituációt, részint pedig, mert úgy éreztem, hogy tartozom a klubnak. Aztán eltelt egy kis idő, és a Vasas elnöke azzal jött le a válogatott edzésére, hogy már nem én vagyok az edző.

Legalább a válogatott megmaradt... Gyakran vezet?

Ha azt veszem, hogy a szerbiai Becsejre rendszeresen autóval jártam, és szabadidőmet igyekeztem itthon tölteni, emellett hogy Hódmezővásárhely sincs túlságosan közel, és rendszerint keddtől péntekig tartózkodom ott, aztán jövök fel: hát, beleszoktam... Úgy is mondhatnám, hogy a munkakörömhöz tartozik az autózás. Egyébként szeretek vezetni.

Felüdülés följönni egy-egy edzőtáborra?

Mindegy, milyen szinten dolgozik az ember, a lényeg, hogy a legjobbat szeretné kihozni a közös munkából. Az persze igaz, hogy kétségkívül más egy játékost fölépíteni, fölhozni, és megint más világklasszisokkal dolgozni, ám úgy vagyok vele: itt ezt kell csinálni, ott meg azt.

Akkor is, ha történetesen a fia is az együttes tagja?

A vízilabda meglehetősen eredménycentrikus sportág, amelyben érzelmeknek különösebb helye nincs. Az edző a mérkőzés és az edzés alatt edző, a játékos meg játékos, e tekintetben mindegy, milyen rokonsági kapcsolat áll fenn közöttük.

És egyébként?

Egy apának mi adhat nagyobb örömöt annál, ha fia tobzódik a sikerben? Ami nekem nem sikerült - a hetvenkettes müncheni olimpiai ezüstre mind a mai napig borzalmas élményként tekintek vissza -, az Tamásnak szerencsére hatványozottan bejött: a magyar bajnoki címen kívül mindent megnyert, amit meg lehet, és azzal, hogy a korosztályos együttesekben komplett éremkollekciót mutathat fel, még külön rekordot is tart.

Hogy kezdődött?

Vittem magammal az uszodába, imádta a vizet, ellenben más tanította meg úszni, mert velem csak játszani akart. Egyéves korában beugrott hozzám a mélyvízbe, kisvártatva pedig távolról néztem, amint egyedül bemegy ugyanoda. Sokat játszottunk; néztük egymást a víz alatt. Aztán ott ragadt a KSI-ben, és akadtak olyan időszakok is, hogy abba akarta hagyni a pólót. A nyolcvanas évek végén Siracusában dolgoztam, emiatt itt kellett hagynia a sportiskolát, és amikor visszatértünk, neki csak a fakóban jutott hely a KSI-ben. Úgy érezte, kívül esett mindenen, pláne az ifiválogatotton. Aztán megkezdődött az üzengetés; Kemény Fecsó bácsi mondta a fiának, a mostani kapitány Dénesnek - akivel én anno Tatabányán együtt játszottam -, hogy szóljon nekem, és én mondjam meg Tominak, jöjjön le az ifiválogatott edzésére. Nem, válaszolta Tamás, ő nem megy le, hiszen még a KSI-be se fér be... Később Fecsó bácsi megint üzent, hogy szóljon már annak a szerencsétlennek, jöjjön le, és így tovább; végül Tamás kilencvenháromban csak lement.

Az időnkénti noszogatásban az édesapának mekkora szerepe volt?

Amikor kellett, löktem egyet rajta.

Mostanság kell lökni?

Tamás elmúlt harmincéves...

Mi a jövő?

A vízilabdára különösen igaz, hogy a csodák rövid ideig tartanak: ha jön egy világbajnokság, mint ahogyan most következik a melbourne-i vb, akkor mindegy is, mi történt korábban, ott kell nyerni. Kicsit távolabb tekintve: még nem akadt olyan válogatott a földön, amely három egymást követő olimpián aranyérmes lett volna, és a jelenlegi garnitúrának - véleményem szerint - minden lehetősége megvan erre.

Már téma Peking?

Egyelőre csak Melbourne, ugyanakkor az tény, hogy Kína vízválasztó lesz a jelenlegi, sikert sikerre halmozó hetvenötös-hetvenhatos születésű generáció, illetve a magyar vízilabda szempontjából. Egyelőre persze az is kérdés, hogy a mai válogatottból ki lesz jelen az olimpián, de - mondom - reális esélyt látok a triplázásra.

Erős garnitúra...

Egy labdajátékban sem emlékszem olyan csapatra, amely tizenegy éven keresztül - egyetlen seregszemlét leszámítva - minden világversenyen dobogóra állt volna. Ha valaki kicsit is ért a sporthoz, az tudja, hogy egy-két évet is roppant nehéz eltölteni a csúcson, nemhogy tizenegyet. Főleg hogy ebben a játékban nüanszok döntenek; a negyedik helyezettekkel már nem is foglalkoznak, pedig azok ugyanannyit edzenek, mint az elsők vagy a másodikok, csak a kis különbségek nem a javukra dőlnek el. Nem mellesleg látom Tamásékon, hogy bizony kopnak szépen; itt fáj, ott fáj, itt egy kis nyakcsigolya-meszesedés, ott egy kis sérv... Eközben pedig elképesztő keményen edzenek.

Tehát Melbourne?

Pillanatnyilag úgy fest, az utóbbi világversenyek döntőiben rendre egymással rivalizáló magyar és a szerb válogatott külön kategóriát alkot, utána két-három csapatos bontásban következik a többi nemzet. És bár ott vannak azok a bizonyos nüanszok, feltehetően nem okozok vele meglepetést, ha azt mondom: aranyéremben gondolkodunk...