Tobzoska
Váncsa István
2007. 03. 14. · Hócipő 2007/06
Wuyi tartomány Zhejiang nevű városában az egyik hotel biztonsági őre éjszaka furcsa zajt hallott a bejárat felől, kinyitotta az ajtót, ott állt egy tobzoska, és mutogatta a bal első mancsát. Vérzik, csinálni kéne vele valamit.
Már itt előrebocsátjuk, hogy ebből nemsokára az egészségügyi reform úgynevezett visszásságaihoz fogunk kilyukadni, ami azért meglehetősen földszintes ötlet, röstelljük is, de hát mi mást tehetnénk. A tobzoskaügy aktuális, az egészségügyi reform úgyszintén, ráadásul az utóbbinak olyan vonzatai vannak, amelyek miatt méltatlan személyünket a guta kerülgeti. Voltaképp azért kezdjük a tobzoskával, hogy ne ragadjunk le a primer káromkodás szintjén, vagy legalább csomagoljuk be valahogy.
Egyébként a tobzoska Afrikában és a Távol-Keleten élő pikkelyes hangyász. Angolul, franciául és németül is pangolinnak hívják, ami a „feltekeredő” jelentésű maláj pengguling szóval azonos. Az angolok, franciák és németek nem érezték múlhatatlan szükségét annak, hogy ezt a valószínűtlen barmot angol, francia vagy német szóval jelöljék, mert hiszen attól még senki sem tudná jobban, hogy az illető barom voltaképp micsoda. Hogy egy ellenpéldát mondjunk, a bilit azért nevezzük magyarul bilinek, mert mindenki tudja, hogy mi az a bili, és mire való, míg ezzel szemben a chamberpot, matula, Nachttopf, vaso da notte, vagy mvlmÐ cmowmi kifejezésekről nem tudja, és így az ágyba szarik. Felmenőim emlékezete szerint viszont járt magyar földön olyan külföldi haderő, melynek katonái nem ismerték a bilit, ezért levesesfazékként hasznosították. Hiába mondta nekik a nép, hogy ez nem fazék, hanem bili, ők csak vigyorogtak. Nekünk evvel együtt muszáj tősgyökeres magyar szóval tobzoskának neveznünk a pangolint, mert ha nem ezt tesszük, Árpád apánk bronzlova megvadul, és körbehugyozza a Hősök terét.
Ennyit mára a nyelvfilozófiáról, most térjünk vissza a tobzoskához.
Kínában a tobzoskát eszik, ugyanis szerintük meghosszabbítja az életet, fokozza a férfierőt, megelőzi a spontán vetélést, pikkelyének fájdalomcsillapító hatása van, és a szoptatós anyák tejét is sokasítja. Természetesen ez mind nem igaz, ráadásul a tobzoska védett jószág, már a XIX. században is a kipusztulás réme fenyegette, ám a kínaiakat ez nem érdekli, ők azt látják, hogy a tobzoskának négy lába van, és mégsem hokedli, tehát ennivaló.
A történetünkben szereplő tobzoska pedig épp egy hotel ajtaján kopogtatott, gyakorlatilag segítséget kért. A biztonsági őr ajtót nyitott neki, és bekísérte. Hova kíséri az őr a sérült, de ehető jószágot a mi fogalmaink szerint?
Nyilván a konyhára, de nem azért, hogy vacsorát adjon neki, hanem hogy másnap, amikor bejön Ven Hui úr, a szakács, készüljön egy kis tobzoska bambuszrüggyel, esetleg fafülgombával, netán lótuszlevélbe göngyölve, vagy édes-savanyún. Elvégre az őr is sokáig szeretne élni, és neki se két marokkal szórta az Ég a férfierőt, hanem annyit adott, amennyit.
Ettől függetlenül az őr nem falta fel a tobzoskát, hanem - a China Daily tudósítása szerint - nyugvóhelyet kínált neki, és hívta az állatorvost. Közben a jószágot meg akarták venni, valaki ötezer jüant kínált érte, ami elég jó pénz. Pekingben a buszjegy ára egy jüan. Az őrt ez sem tántorította el, jött az orvos, megreparálta a praclit, a tobzoska pedig visszatért a vadonba, ahova való.
Annyi jó ízlés azért még szorult belénk, hogy a tobzoska megható, édesbús történetével összefüggésben nem fogjuk a sebesült tűzoltók vizitdíját emlegetni, már csak azért se, mert minket nem a vizitdíj érdekel, azt kifizetjük, kifizetnénk előre is, egy évre vagy akárhányra, de nem lehet. Épp ez a baj.
Mancsunk amúgy sértetlen, viszont háromfajta medicinát szedünk, galamb ganéját, fejér ebszart és borzhájat, tizenkét esztendeje szedjük őket, szedni is fogjuk, ameddig élünk. Tizenkét esztendővel ezelőtt megtilinkósodott a zúzánk, kórházba kerültünk, zúzánkat ott megpurgálták, megbögyörézték, kaptunk egy zárójelentést, azóta havonta járunk a háziorvoshoz, átvesszük a receptünket, megyünk vele a patikába.
Kérdeztük, hogy meddig lesz ez így, mondták, hogy amíg föl nem tetszik fordulni. Háziorvos, patika. Évente-kétévente egy-egy kontroll, de avval semmi sem változik.
Mármost az a helyzet, hogy ez így egy marhaság.
Gyógyszerellátmányunk adatai a háziorvos számítógépében vannak, amikor felbukkanunk a rendelőben, a háziorvos kettőt-hármat kattint, a rendszer kiprinteli a receptet, és annyi.
Pontosítsunk: nem bukkanunk fel a rendelőben. Háziorvosunknak velünk semmi dolga nincs, egészségi állapotunkkal a specialista foglalkozik, már amennyiben fölkeressük, a háziorvos számára marad a klikk meg a klakk. Havonta egyszer telefonálunk, ekkor az orvos kiprinteli a receptet, és leadja a portán, mi pedig fölvesszük, amikor arra járunk. Viszont a háziorvos mégiscsak Aszklépiosz papja, Hippokratész szellemi örököse, neki az a dolga, hogy szenvedő embertársait a nyavalyáikból kigyógyítsa, nem pedig az, hogy recepteket nyomtasson ki, amire egy majom is képes volna, bár szerintünk evvel még egy majmot sem szabad fárasztani. A normális az volna, ha a hozzánk hasonló paciensek kapnának egy mágneskártyát, amivel havonta elmennének a patikába, és átvennék a gyógyszerüket; a háziorvost mint fölösleges, rendszeridegen elemet, egyszerűen ki kéne hagyni. Ha meg kell változtatni a gyógyszerezésünket, mert mondjuk olcsóbb gané jelent meg a piacon, azt a specialista elintézi, a háziorvos pedig gyógyítsa meg azokat, akik azért kapirgálják az ajtót, mert kisebesedett a praclijuk.
Most zajlik az egészségügyi reform, ilyenkor kell az efféléket megoldani.
Nyájas olvasónk nyilván rosszat sejt: megoldották. Ezentúl az orvos nem adhat le receptet a portán, de ha megpróbálná, a portás akkor se vehetné át, mert ha mégis átvenné, kirúgnák. Vagyis a továbbiakban kénytelenek leszünk a rendelésre elmenni, ott lepengetjük a vizitdíjat, várakozunk, bemegyünk az orvosunkhoz, ő printel, átvesszük a receptet, távozunk. Ebben nem az a szomorú, hogy pazarolják az orvos idejét, a többi betegét, a mienket meg pláne, hanem hogy a dolgok most az észszerűség irányába mozdulhattak volna el, de nem arra mozdultak, hanem másfelé.
Az egészségügyi kormányzat főemberei a következő életükben tobzoskaként születnek újjá, rendkívül hosszú, féregszerűen mozgékony, ragacsos nyelvük lesz, és megeszik őket a kínaiak.