Nemzeti dal-kritika
Litkai és Czki
2007. 03. 14. · Hócipő 2007/06
Tegnapi napon volt Petőfi (Petrovics) Sándor „költő” legújabb versszerzeményének, a Nemzeti dalnak ősbemutatója a Múzeum lépcsőjén.A Befordúltam a konyhára... és az Anyám tyúkja című művei révén ismertté vált szerző, akinek eddig a legjelentősebb problémáját egy szobában lakó tyúk és egy rosszul szelelő pipa okozta, immáron elérkezettnek látta az időt, hogy nemzeti sorskérdésekre vesse figyelő tekintetét.
A Nemzeti dal már eleve csalódást kelt, mivel nem éneklik, ráadásul a címadás is olyan, mintha egy szerelmes versnek az lenne a címe: Szerelmes vers. Ennél azért előrébb tart a poetica. A verset Egressi Gábor színész adta elő, de a tömegben már az terjedt el, hogy maga a költő olvasta fel, semmivel össze nem téveszthető hangján. Semmivel, kivéve Egressi Gáborét - tehetjük hozzá. A vers egy eleve értelmetlen felkiáltással kezdődik: Talpra magyar! - holott ekkor már mindenki állt, majd ezután az a zavaros ténymegállapítás követi, hogy „Hí a haza.” A haza, hogy mire, mikor és miért hí, nem derül ki a versből. De ha már áll, nyilván nem bánja az ember, ha mozog is. Ezután a rabság és a szabadság között kell választania az olvasónak vagy a hallgatóságnak. Holott elvben választhatna bármely más két dolog között is, például a puncsos és a karamellás mignon között.Ezt szórványos esküdözés követi, refrén jelleggel. Reméljük, a jövőben nem válik divattá minden vers utolsó sorában azt mondani példának okán, hogy becsszó, haljak meg, ha nem, esetleg a rák egye ki a gyomrom, ha hazudok.
A vers kezdeti lendületéből sokat veszít ezután, szó esik kárhozott felmenőkről, és megtudjuk, hogy a láncnál fényesebb a kard, valamint, aki nem mer meghalni, az szégyellje magát, végül a lelkesítő szöveg egy temetői életképpel zárul, ami annyira lélekemelő, mint egy szerelmi légyott a halottasházban.