Eric II.

Rádióból, televízióból, újságcikkekből gyűlt össze annyi pénz, hogy szegényes - de korántsem boldogtalan - megélhetésünkre futotta. Ugyanekkor szégyenkeztem, hogy fiam iskoláztatására édesanyámtól kellett pénzt kölcsönkérnem, ami még sohasem történt meg addig.

Az is megesett viszont, hogy reggel megszámoltuk pénzünket - talán húsz esetben kilenc hónap alatt -, és annyi sem akadt, hogy megvacsorázzunk, sőt cigarettát vegyünk belőle. Eric egy takarítási cégtől - nem tudom, hogyan - listát szerzett gazdag emberek neveivel, kik a cégtől hívtak napi takarítókat. Szó nélkül felöltötte legrosszabb ruháját, telefonált, és ment is takarítani özvegyasszonyokhoz és öregemberekhez előkelő negyedekben. Késő délután tért haza, mindig annyi bevétellel, hogy egy vagy két napig élhettünk belőle. Mindjárt le is mentünk valamelyik jó moziba, vagy az olcsó kínai vendéglőbe a Haverstock Hillen.

Olykor még benéztem a British Museum könyvtárába, hogy Erasmus-könyvemhez néhány maradék adatot szerezzek, de a könyv megírásához nem fogtam hozzá. Soha nem mentem fel kiadóhoz, mióta első könyvem, a Villon-átköltések kiadását egy neves budapesti könyvkiadó „ki olvas ma verseket, Gyurka?!” felkiáltással elutasította, hanem megvártam, míg a kiadó jött hozzám. Londonban azonban hiába vártam.

Két állásajánlatot is kaptam közben, de egyiket sem tartottam elfogadhatónak. Elsőnek Papastavru professzor Cambridge-ből tanácsolta: vásároljak az egyetemi városkában házat magamnak, és költözzek oda. Ő majd meghívja velem együtt a leghíresebb tanárokat, azok meghívnak engem, és én meghívom őket. Miután a magyartanár elköltözött tavaly Bloomingtonba, nem kérdés, hogy jövő őszre, de legkésőbb jövő év után megválasztanak magyartanárnak. Pénzem házra nem volt, de ennyi idővel sem rendelkeztem. A másik ajánlat Torontóból érkezett, recski szociáldemokrata barátaimtól, akik biztattak, hogy beszéltek a torontói egyetem vezetőivel, és azok szeretnének meghívni magyar-történelem-tanárnak. Barátaim azonban nem tanítottak az egyetemen, és mivel onnan semmi értesítést nem kaptam, nem tudtam az ajánlatot komolyan venni.

Így régi és sokszor újrakezdett tervemen dolgoztam, és vagy kétszáz verset fordítottam le a készülő világirodalmi versantológia számára. A szerződést éppen harminc évvel korábban írtam alá a húsz esztendeje megszűnt Új Idők könyvkiadóval. A szerződés aláírásának előzményeit rendkívül mulatságosnak tartottam. A könyvkiadó vezetője, Almásyné megtudta, hogy az első magyar nyelvű antológiát szeretném kiadatni a világköltészetből, és Andrássy úti szerkesztőségükbe hívott. 1937 novembere vagy decembere lehetett.

Almásyné (íróasztala mellől): Értesültünk, hogy az első világirodalmi versantológiát szeretné lefordítani és közreadni. Kiadója még nincsen. Mi nagyon szívesen állunk rendelkezésére.
Én (széken, íróasztala előtt): Boldoggá tesz.
Almásyné: Hány versről lenne szó?
Én: Legalább ezerről.
Almásyné (leplezni igyekszik rémületét): Akad ennyi jó vers?
Én (irgalmatlanul): Legalább hatszáz oldal, nagy forma, folytatólagosan.
Almásyné (megsejti, hogy nagy siker lesz): Mit írjunk a szerződésbe? Mikor szállítja a kéziratot?
Én: Legyen nagylelkű az idővel. Sötétség közeledik.
Almásyné: Miféle sötétség, Chamberlain és Hitler egyformán békét akarnak.
Én: Világháború jön.
Almásyné: Világháború már volt, Gyurka. Ezerkilencszáztizennégy és tizennyolc közt. Tudom, a költőknek nagy a fantáziája.
Én: Mint a bolondnak. Mikorra hozzam?
Almásyné: 1940. január elseje. Elég messze van?
Én: Akkor napi másfél verset kell lefordítanom minden más munkám mellett. Be is hívhatnak katonának. Mi lenne negyvenkettő januárral?
Almásyné: Legyen negyvenegy eleje.
Én: Mennyi előleget kapok?
Almásyné: Kétszázötven pengőre gondolunk.
Én: A háromszáz az én fülemnek szebben hangzik.
Almásyné: Jó, legyen kétszázhetvenöt.

Ebben megállapodtunk.

Egy évig maradtam még otthon, és addig vagy kétszáz verset fordítottam le. Mikor az év legvégén emigráltam, a kéziratköteget apósom gondjára bíztam. A kétszáz oldalból kettőt a kifosztott ház WC-jében találtam meg. Párizsban olykor nekiláttam megint a fordításnak - főleg francia és angol verseket ültettem át magyarra -, és ezeket hátizsákomban vittem tovább, mikor 1940 júniusában Párizsból Marokkóba menekültünk. Amár barátom megismertetett az arab költészettel, amelyről addig nem is hallottam, és amelyet gyönyörűnek találtam, különösen a bagdadi és az andalúziai költeményeket. Néhányat lefordítottam, másokat feljegyeztem magamnak. Amerikában a háború alatt nem sok verset fordítottam, de megpróbáltam az elveszetteket rekonstruálni.

Mintegy hatszáz vers fordítása készült el. A nagy köteget könyveimmel együtt két kék katonazsákba csomagoltam, mikor 1946-ban hazaindultam New Yorkból. Persze a vámőrök sem kézirataimra, sem könyveimre nem voltak kíváncsiak, hanem a több tucat gyapjúingre és farmernadrágra, melyeket otthon akartam szétosztani.

E sok szerencsétlenség után tíz esztendővel, második emigrációmban, megint itt tartok asztalomon vagy hétszáz versfordítást, kéziratban. Legalább ugyanennyi hiányzik még, hogy a kötet teljes legyen. Dolgozom rajta harminc esztendeje. A kötet jövője viszont több mint kétséges. Odahaza húsz esztendeje nem jelenhetett meg nevem alatt könyv, sem Rákosi, sem Kádár alatt. Itt, emigrációban ilyen vaskos terjedelmű fordításkötet ugyancsak nem adható ki, nincs rá elég olvasó. Arra, hogy odahaza a Kádár-rendszer összedől, nincs sok reménység. Meghalok itt kint, emigrációban, és a versek kézirata valamelyik jó barátom kezébe kerül. Néha belenéz, néha még vendégeinek is felolvas belőle, és néhány percig rólam beszélgetnek. Azután jó barátom is meghal, mert senki nem él örökké. Barátom fia nem tud magyarul, és a kézirat felkerül a padlásra. Ott vár a kiadóra, de kiadó nem jelentkezik, és az egerek vagy az idő foga megrágja. Világos, hogy ez az antológia sorsa. S mégis (Eric biztatására) újra lázasan dolgozom rajta.

2006, Csillaghegy
(A Pokol tornácán című kötetből)