Sörözés Amerikában
Bartus László
2007. 01. 31. · Hócipő 2007/03
Bush elnök a napokban tartotta évértékelő beszédét, és nem a washingtoni vigadóban (a legjobb sör a 15. utcában van), ahogy az amerikainál fejlettebb demokráciákban szokás, hanem a kongresszus alsó- és felsőházának együttes ülésén. John Kerry is tartott egy évértékelő beszédet, amit idén kettővel többen hallgattak végig, miután a szomszédok is átjöttek egy kapával a ház kertjébe, ahol Kerry a feleségének beszélt az aljnövényzet és a rágcsálók helyzetéről. Elnökválasztáson vesztes politikus évértékelésére ennél több ember még nem volt kíváncsi Amerikában, ami biztos jele annak, hogy felszámolták a demokráciát, és már jó ideje lappangó diktatúra vette kezdetét.
Amikor például Bush belépett a terembe, az elnök ellenzéke felállt, ami elsőre ismerősnek tűnt, de nem azért, hogy kivonuljanak, hanem azért, hogy megtapsolják. A taps az Egyesült Államok elnökének szól, mondta a szpíker, finoman csomagolva. Hogy azt éppen George Bushnak hívják, semmit nem változtat a tényen és a funkciónak járó tiszteleten, de ezt már nem ő mondta. Megállapítottam, hogy igazuk van a magyaroknak, akik mindenkit leszólnak: mégiscsak babonás és primitív népség az amerikai, ami ebből is látszik. Nem csoda, hogy nem hisznek az evolúcióban. Ott tartanak, mint kétszáz évvel ezelőtt.
Bush népszerűségi mutatója rosszabb, mint amilyen a Watergate-botrány kellős közepén Nixoné volt, pedig akkor komoly vita folyt arról, hogy még az elnök intézményét is eltörlik. Nixonnak nagyobb támogatottság mellett le kellett mondania, Bush pedig értékeli az évet, ahelyett, hogy a kertben kapirgálna, mint Kerry. Mondtam is a Second Avenue újonnan nyílt sörözőjében, ahol idei harmadik évértékelésemet tartottam, hogy ez a Bush legális, de illegitim, megvonta tőle a nép a bizalmat, csak a választók egyharmada támogatja. Az első választási kampányában egy szóval nem mondta, hogy megtámadja Irakot, aztán mégis megtámadta.
Nem kapott rá felhatalmazást a szavazóktól, csalással nyert. Pedig a Bush családban ezt biztosan előre kitervelték. Ha bejelenti, hogy Irakba jár majd minden Thaksgiving előtt a katonai étkezdébe pulykát enni, senki nem szavaz rá. Ez megérne legalább egy népszavazást, de ha van Amerikaiak Világszövetsége, akkor legalább kettőt. Mindenki megőrült. Bush a háború előtt hazudott reggel, délben és este az iraki tömegpusztító fegyverekről, és ezek után az ellenzéke felállva tapsolja.
Ha nem ismernénk fel a Monica Lewinsky-ügy óta Hillary Clintont (akinek a férje viszont soha nem hazudott, megmondta például, hogy az orális stimuláció nem szex), azt hinnénk, lelkes republikánus. Aztán nem elég, hogy a teremben maradt az ellenzék, hogy az illegitim, megrögzött hazudozót, az erkölcsi nullát meghallgassa, hanem amivel egyetértett, azt még meg is tapsolta. Voltak olyan mondatai Bushnak, amikor a demokraták felállva tapsoltak. Nincs ezeknek spirituális vezetőjük.
Ekkor már egyszerre két sört rendeltem, és bejelentettem, hogy ez az ország morális válságban van, mit keresek én itt, be kellene költözni egy sörsátorral a Fehér Ház kertjébe. Erre néhányan azt mondták, hogy ezt egy amerikai soha nem tenné meg, mire én azt válaszoltam, hogy gyáva népnek nincs hazája, de sebaj, majd kétszáz illegális magyar bevándorlóval mi bevonulunk a lugasba. Félóra alatt összeszedek ennyi magyar tüntetőt a Boro Parkban, az ötvenhatosok meg hozzák az árpádsávost. Amikor otthon kitört a 2006-os pesti srácok forradalma, New Yorkban a magyarlakta Yorkville-ben is megjelentek az árpádsávos zászlók. Az öregek tíz évet fiatalodtak, már 76 évesnek se néztek ki. A 83. utcai magyar könyvesboltban még géppisztolyok után is érdeklődtek, amikor hónuk alá csapták a Nemzetőrt.
Mondtam a kocsmában, hogy ne féljenek, vannak tapasztalataink, ha kell, elfoglaljuk a CNN-t, és bemondatjuk, hogy a Yankees legyen a bajnok. Ekkor az évértékelés a keményebb röviditalok irányába kanyarodott, ami felszabadított bizonyos gátlásokat a jelen lévő magyarok között, minek következtében egy Bob nevű fickót majdnem halálos ütés ért, amikor azt merte mondani, hogy „ilyenek a magyarok”. Később azzal enyhítette mindezt, hogy „más nemzetek pedig másmilyenek”. Szerencséje volt, mert egy Csaba nevű illegális, de legitim festő váratlanul a védelmére kelt. Azzal érvelt, hogy a magyarok megosztottságát Orbánra meg Gyurcsányra fogják, és azt hiszik, ha ezek elmennek, bármi megváltozik.
- New Yorkban nincsen se Orbán, se Gyurcsány, aztán a magyarok mégis megfojtanák egymást egy kanál vízben - vette át a szót. - Még az 56-osok egyik fele is átmegy az utca másik oldalára, ha meglátja a másikat, pedig azok mind Orbán-rajongók. Mindenkivel jóban vannak, de ha két magyar szomszéd, akkor egymásnak nem köszönnek, és névtelen feljelentéseket írogatnak hetente. Ezek már akkor utálták egymást, amikor Orbán és Gyurcsány még meg se született. Akkorát pedig még Orbán se hazudott, amekkorát Bush, de itt mégse gyújtogatnak.
A vitának ezen a pontján kellett kérnem egy ír whiskyt jég nélkül, mert úgy sincs ideje felolvadni. Majd fel kellett hívnom a figyelmet arra, hogy a fajelméleteket kódolt formában is mellőzzük. Zárórakor már senki nem emlékezett Bushra, és arra sem, hogyan hívják az Egyesült Államok elnökét. Nem mindegy? - kérdezte Csaba. - Ezek úgyis megtapsolják.
A társaság végül arra a filozófiai álláspontra helyezkedett, hogy nemzeti sajátosságok pedig vannak. Ezt én mindvégig tagadtam, mondván, hogy mindenki más, nincs két egyforma magyar, talán éppen ezért utálják egymást ennyire.
Akkor bizonytalanodtam el, amikor néhány nap múlva bementem egy fodrászüzletbe Queensben. Mondtam a fodrásznőnek, hogy frizurámat egy brazil futballista és egy német könyvelő közötti stílusra lője be. Ahogy elkezdte vágni a hajam, akkor vettem észre, hogy körülöttem mindenki kínai. Az összes vendég feje egyformán virított hátul, ahogy felszedték a nullásgéppel. Mintha egy kínai halászfaluba csöppentem volna. A fodrásznő észrevette a rémületemet, és megpróbálta figyelni, mit szeretnék. Minden egyes vágás előtt a tükörbe pillantott, és figyelte, hogy bólintok vagy a fejemet rázom. Izzadtunk mindketten.
A brazil futballistától és a német könyvelőtől ugyan egyenlő távolságra voltunk, de nagyon messze. Egy óra után még a fülemet haj borította, viszont a fejem tetején már nem volt semmi. A nő ekkor hirtelen elhatározásra jutott, és remegő kézzel a nullásgép után nyúlt. Kerülte a pillantásomat a tükörben, és serényen dolgozott. Tekintetem elsötétült. 12 éves koromban, Almásfüzitőn, Blehó Géza bácsi vágta le utoljára a hajamat nullásgéppel. Amikor felnéztem, azt láttam, hogy brazil futballista már nem leszek, de egyre kevesebb az esélyem a müncheni könyvelőre is. Visszasírtam a napot, amikor apám először vitt el Blehó Gézához, és csak annyit mondott: „legényesre”.
Csönd lett. Kinyitottam a szemem. Egy kínai halász nézett vissza a tükörből, éppen olyan, mint az összes többi. Becsuktam az egyik szemhéjam, hogy ellenőrizzem, ez én vagyok-e. Borzalom. Én voltam. Kitántorogtam az utcára a kínai fodrászüzletből, friss füstölt hal szaga csapott meg. Sóhajtottam egyet, s megállapítottam, hogy mégiscsak vannak nemzeti sajátosságok. Kinek ez, kinek az.
A kínaiak szerencsésebbek. A haj az egyszer megnő.