Eddig bírtam szó nélkül, de most elszakadt a cérna, és kénytelen vagyok feltartott mutatóujjal nekiugrani a „legfiatalabb sportcsatornának”, lévén rendszeres nézője mások testmozgásának, elhivatott követője a világ sporteseményeinek, nem beszélve a kiemelt sportágakról, melyekből - sajnos - nem egy csak a Sportklubon látható.
A csatorna két emblematikus figurát alkalmazott, hogy a magyar nyelv segítségével élvezhetőbbé tegyék a közvetítéseket a nézők számára, mintegy saját tudásuk és nyelvközösségbe tartozásuk hozzáadásával elérhessék azokat a sportszeretőket, akik nem szívesen követnék a - például a ketrecharcmérkőzéseket ízes nyugat-amerikai nyelven, mert azt nem, vagy alig értik.
Az RTL Klub leányvállalatáról van szó, és így lehetetlen nem emlékezni a labdarúgó-világbajnokság rettenetes kudarcára, mármint közvetítés terén. Akkor a csatorna - részben elismerve felelősségét - arról beszélt, hogy okulnak a hibákból, és lesznek következményei a történteknek, azonban nagyjából és egészében elégedettek voltak a közvetítéssel. Ez azért némileg előrevetítette a sportágazat minőségi elvárásait, de nem töltött el rettegéssel. Ehhez arra volt szükség, hogy beinduljon és megerősödjön a Sportklub kínálata, valamint hogy ne csak ötletszerűen, hanem tervezetten kapcsolódjak bele az itt folyó műsorokba.
(Zárójelben) jegyezném meg, hogy szinte mindegyik, sporttal foglalkozó csatornának megvannak a maga mumusai, mintha a sportriporteri szakma általános válsága köszöntött volna ránk, azonban máshol (Sport1-2, Eurosport) érzek némi fejlődést, illetve azt tapasztalom, hogy a dilettánsok kisebbségben vannak, megnyilatkozásaik csak bizonyos időszakra és sportágra vonatkoznak, azaz nem uralják el az egész képet.
Nevek említése nélkül is elmondhatom, hogy kénytelen voltam rászokni a boksz- és focimeccsek rádió kíséretében történő nézésére, mert attól féltem, hogy teljesen leépülök az eredeti hang meghagyása mellett, tehát a probléma nem egyedi, a Sportklub pusztán esszenciáját nyújtja ennek, már-már parodisztikus magasságokba emelve a borzalmas tényt: beszélni nehéz.
Itt akkor most be is zárnám a (zárójelet).
Abból indulok ki, hogy valaki (vezető, főszerkesztő, tulajdonos) ül otthon, és hallgatja például a ketrecharc vagy a brazil futball közvetítését, és arra gondol, hogy jaj, ezt rajtam kívül még hallgatják páran, és minden bizonnyal arra a következtetésre jutnak, hogy én egy barom vagyok, ha engedem, ráadásul a családomra is tesznek megjegyzéseket, tehát gyorsan cselekednem kell. Leülök az érintett kommentátorokkal, és kis adagokban letolom a torkukon az alapvetéseket, mondjuk első alkalommal elmagyarázom nekik: beszédben úgy jelezzük a mondat végét, hogy levisszük a hangsúlyt, és ezt most gyakoroljuk estig.
Ez nyilván optimista elképzelés, hiszen a valaki (vezető, főszerkesztő, tulajdonos) egyáltalán nem ül otthon, nem hallgatja a közvetítéseket, csak megnézi a számokat, aztán hümmög, magasról le nem érdekli, mit hallgatunk mi, ha egyszer el lehet adni a reklámidőt. (Az igazi borzadály az lenne, ha hallgatná és megfelelőnek tartaná, de ebbe belegondolni sem vagyok hajlandó, elvégre nem lehet mindenki hülye.)
Én viszont hallgatom.
Azt hallom például egy - legkevésbé sem hallgatóbarát - kommentátortól, hogy „aszta!”, meg olyanokat, hogy „hűha, ez aztán igen!”, illetve „tyű!” - vadállati civilséggel, mintha a Tiszai Vegyi Kombinát egyik sportkedvelő művezetője bekeveredett volna a stúdióba, ahol olyan sportágat látna, amit még sohasem életében.
Az analógia érthető: senki sem vitt még vissza a Buci-Bordély videotékába pornófilmet azzal az indokkal, hogy rosszul vannak megírva a párbeszédek, azonban nem lehet cél a két műfaj színvonalának és megítélésének összemosása, azonos szintre hozása, legalábbis remélem.
A gond ismert: vacak pénzekért ülnek a fejek a stúdiókban, a profikat nem tudják, és nem akarják megfizetni ezek a csatornák, inkább vesznek a Fény utcai piacon két kikiáltót azzal a felkiáltással, hogy majd beletanulnak, azonban nem tanulnak bele, mert a tanítás is túl költséges, mi leszünk azok, akik megszokjuk, beletörődünk, hogy ha érdekel valamilyen műsor, akkor csak és kizárólag ilyen színvonalon kapjuk meg, és ez már csak egyre rosszabb lesz.
Jópofa konferansziék jönnek kültelki diszkókból, mókaládák a szegénykórházból, akiknek rövidesen rajongótáboruk lesz, mert ebben az országban mindenkinek lesz rajongótábora, aki elég sokáig beszélhet nyilvánosan.
Ezzel a csatorna vezetői visszaigazolva látják döntésüket, hogy alkalmazták, az ilyen jellegű kritikákra pedig azzal válaszolnak, hogy az ízlések különböznek, tessék csak megnézni: Pösze Palkóról utcát neveztek el Nyékládházán, úgyhogy ne tessék jönni ezzel a sznob, elitista dumával.
Mi pedig lassan beleszokunk a szarba.