Másfél év Máltán VI

Körülbelül egy hónappal azután, hogy Máltában megtelepedtem, a Guarena Palotában ültünk vacsorán hatosban Bryannel, Lady Campbellel, a kis Katival, és Klári a képzőművészetről mesélt nekünk.

- Csak néhány esztendőre van szükség, és meglátjátok, a múzeumokból kidobják Michelangelo, Leonardo da Vinci, Rembrandt és a többi úgynevezett alkotásait, hogy helyet csináljanak a modern festészet remekeinek.

Amikor Klári ezt mondta, a szobalány éppen a frissen sült rostélyost hozta be, amely illatával szájpadlásunkhoz tapadt, úgyhogy megértettem, hogy Lady Campbell is csak nyelt egyet. Én azonban nem tudtam hallgatni:

- Amiről beszélsz, elég ritka a történelemben, de egyszer már biztosan megtörtént - mondtam, és Helga csodálkozó pillantásával találkoztam, amint fölnézett a marhahús felett. - Krisztus után négyszáz táján vagyunk, amikor az új hit, a kereszténység diadala már biztosítottnak látszott. A pogány templomokat sorra bezárták, és hagyták, hogy összedőljenek, vagy mint az epheszoszi Diána-templom oszlopait, hajón Konstantinápolyba szállították a Szent Szófia-templomhoz. A pogány istenek szobrai addig tisztelet vagy imádat tárgyai voltak, míg hirtelen démonok lettek, más szobrokkal egyetemben. A legtöbbjét összetörték.

- Úgy tudom - szólt közbe Lady Campbell -, hogy még ezer esztendővel később is, ha a paraszt a földjén elásott pogány szobrot talált, a paphoz vitte, és ünnepség keretében összetörték. Mi vetett ennek a szokásnak véget?

- Egyrészt - mondtam - a felvilágosodás, másrészt Cosimo Medici és hasonló gazdag emberek pénze.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy a paraszt, aki a szobrot megtalálta, két lehetőség előtt állt. Vagy elmegy a paphoz, és összetörik Vénuszt, vagy elmegy Cosimóhoz, kap tíz aranyat a szoborért, amivel több földet vásárolhat magának, mint amennyije van.

- És mi történt a pogány festményekkel?

- Lekaparták vagy lemeszelték őket.

- Olvastam - jegyezte meg Lady Campbell - egy tizenötödik századbeli római házról. Mikor lebontották, alatta egy nagy római szobor felét találták.

- Tehát lebontották a mellette lévő házat is, és megtalálták az egész szobrot.

- Miért ástak el annyi szobrot? - kérdezte Klári.

- Mert remélték, hogy a kereszténység ideiglenes győzelme után visszajön megint a pogány világ.

- Egyszóval - mondta Klári diadalmasan -, azt akarod mondani, hogy az ókori művészet és a keresztény szobrászat és festészet közt akkora a különbség, mint Michelangelo és Picasso között?

- Ezt vallom, mihelyt meglátom, hogy a pápa a Vatikánban lekaparja Michelangelo Utolsó ítéletét a Sixtus-kápolna faláról.

Ezen még Bryan is merészelt nevetni.

- Magával nem lehet vitatkozni - zúgolódott Klári, mikor vacsora után kiültünk a kertbe.

A nappal Máltán bizonyos mértékig szegényesnek tűnt, hiányzott a sok fű, a sok virág, a sok fa. Az éjszaka azonban kárpótlást nyújtott ezért, sötétséggel és misztikus fényekkel, szentjánosbogarak tömegével és különös, pattogó zajokkal a bokrokból. Ráadásul kígyók nem voltak Máltán, nem úgy, mint a két rokon földrészen, Tuniszban és Szicíliában. A legenda szerint hajótörése után Pál apostol dobta tűzbe a máltai kígyót, mely többé nem éledt fel.

- Mesélj nekünk - kért Bryan, mint szokásosan, valahányszor kiültünk vacsora után a kertbe.

- Miről? Magamról vagy a történelemről?

Bryan látta, hogy Petronius könyvét hoztam magammal, a Satyricont.

- Múltkor magadról beszéltél. Most taníts bennünket Petroniusra.

Eldőltem a fekvőszéken, és meséltem Petroniusról, aki egy elsüllyedt világból oly érthetően szól hozzám, mintha a testvérem lenne. Ő tudta, hogy a sötétség oszlopa már ott áll a házak előtt, de ez nem gátolta abban, hogy szórakozzék, és aztán, mikor Néró halálba küldte, összetörte azt a gyönyörű vázát, amelyről tudta, hogy a császár szeretné örökölni.

Aztán elmondtam Petronius novelláját az epheszoszi özvegyről. A fiatalasszony elhunyt férje holttestén feküdt a sírboltban, nem akart sem enni, sem inni, hogy a szeretett férfival együtt halhasson meg. Odakint egy katona őrizte egy akasztott gazember testét, nehogy rokonai ellopják, hogy eltemethessék. A katona meglátta a világosságot a sírboltból, lement, egy ideig hasztalanul próbálta rábeszélni az özvegyet, hogy vegyen táplálékot magához, de végül sikerült. Aztán csókolózni kezdtek, és javában szeretkeztek a síron. Mikor a katona kinézett a sírboltból, látta, hogy a rokonok ellopták az akasztott ember hulláját, és emiatt halálbüntetés vár reá. „Ne félj - mondja az asszony -, itt van a férjem hullája. Segítek kivinni és felhúzni.”

Velem versenyben, Bryan közel háromnegyed liter kubai rumot ivott, így nem mert hazavinni kocsiján, hanem felajánlotta a három emeleti vendégszoba egyikét. (A negyedikben Helga aludt.) Levetkőztem, és egy ideig Petroniust olvastam. Éppen ott tartottam, hogy Encolpius szeretkezni készül, de nem tud, mikor halk kopogás hallatszott az ajtón. Miután mindig meztelenül alszom, sietve felhúztam a fürdőnadrágot, és kinyitottam az ajtót. Helga volt ott halványkék pizsamában.

- Csak cigarettázni szeretnék egyet véled - mondta nevetve, és leült az ágyra. Pizsamája zsebéből finom cigarettás dobozt húzott ki, és megkínált.

- Közel harminc évvel vagyok idősebb nálad. Minek köszönhetem a kegyet?

Mielőtt felelt volna, összevissza csókolt és harapott.

- Ha azt válaszolnám: miután Bryan nem vehető számításba felesége miatt, és te vagy az egyetlen férfi a közelben, hazudnék és megaláználak, és nem is lenne igaz. Ha azt állítom: csak bujaságból, akkor is hazudnék.

- Akkor miért?

- Nem tudom pontosan. Imponálsz nekem? Szeretlek egy kicsit? Kíváncsi vagyok, hogy tudsz lőni? Fiatal lány vagyok még, nem nagyon értem az okokat.

- Meg vagyok hatva - nevettem.

- Lehet azonban, hogy csak magamnak akarok gyönyörűséget szerezni. Azzal, hogy élvezel. A fiatalok, rájöttem, még nem értenek ehhez.

Az öregember vizsgázik, gondoltam, miközben lehúztam róla a pizsamát, és megborzongtam szépségétől.

Csillaghegy, 2006. augusztus