Csatorna töltelék - 2006/24

Van ez a dolog, amit tél helyett csodálhatunk a városban, és nekem nem is lenne vele bajom, ha nagyobb lenne a lakás, legalábbis annyival, hogy beleférjen egy hegy, de legalább valami dombféleség, és akkor lenne havas táj, plusz a természet lágy öle. De így néha ki kell menni, és azt nem ajánlom senkinek, mert odakint műanyag karácsonyfának álcázott földönkívüliek lepték el Budapestet, akik karácsonyi dalokkal kommunikálnak. Így beszélik meg egymás között a bolygó leigázását, mi meg csak mászkálunk közöttük, azt hisszük, hogy ez így van rendjén: november elején feldíszített műfenyők az utcasarkokon.

Nem is emlékszem, mikor kezdődött az invázió, de egyszeriben előrejött a karácsony ősz közepére, és eltart egészen januárig, amikor a földönkívüliek gyorsan átöltöznek, hogy húsvéti nyúlnak maszkírozva magukat kivárják a tavaszt.

Azzal próbálják elterelni a figyelmünket a megszállásról, hogy bedumálták: az életünk tulajdonképpen egymásba csúszó ünnepek sora, állandóan csak ünnepelünk, olyan boldogok vagyunk, akár a koalamackók az eukaliptuszfán, vásárolgatunk, díszítgetjük a lakást és a szívünket, miközben baromira szeretjük egymást és szól a dal.

A dal, most éppen a Jingle Bell, valójában arról szól, hogy majd roston készítenek el minket, bazsalikommal bedörzsölve, és spenótot adnak hozzánk köretnek, de előtte eltávolítják a belső szerveinket, elteszik az agyunkat besavanyítva, mert az külön csemege unalmas téli délutánokon az idegenek számára.

A Csendes éj szövege idegenül arról mesél, hogy amelyikünket nem tudják megenni, mert öreg és/vagy rágós, azt eladják rabszolgának az Alfa Centaurira, ahol valami nehézfémet kell bányásznunk nagyon mélyen a felszín alatt, és mérgező lesz a levegő, amitől hamarosan meghalunk.

Folyamatosan ünnep van az utcán, a bevásárlóközpontokban és a középületekben, egyetlen hatalmas boldog áradat a város, a szeretet nagy csomókban tapad ránk, ha kilépünk a lakásunkból. Mert odabent nincs ünnep, otthon nincs semmi ilyesmi, csak düh, fogak csikorgatása, szorongás és magány. Szar, közepesnek is rossz életek, családi betéti társaságok, ismeretlen gyerekek a szobában, és ennek semmi köze a politikához, a rendszerhez vagy Gyurcsány Ferenchez (de bizony, még Orbán Viktorhoz sincs), mert ezt magunknak szúrtuk el, nem kicsit, de nagyon.

Az idegenek pontosan ezt használják ki, nyomatják a harangocskákat meg a bumm-bumm barikát nyuszikával, és már esznek is minket bazsalikommal, könnyű köretekkel.

Otthon biztonságban vagyunk, de pocsékul érezzük magunkat, odakint villognak a karácsonyfaégők, de mi vagyunk a préda, nem beszélve arról, hogy a televízió kapuján beengedjük a földönkívülieket a lakásunkba, beszivárognak ostoba dalocskáikkal és természetellenes örömködésükkel, aztán pedig már megyünk is a mély űrbe bányászni a bányásznivalót.

(Nézem a tévében a Pécsi MiZo-Praha női kosárlabdameccset, és észreveszek valami furcsát. A meccs előtt néhány fúvós eljátssza a Himnuszt, a szurkolók pedig éneklik. Semmi különös, Pécsett ez a szokás. Nem válogatott meccsről van szó, csak a pécsiek úgy érzik, hogy amikor nemzetközi meccsen kosárlabdáznak a lányaik, akkor ideillik a magyar himnusz, és én is így érzem, nincs benne semmi mesterkélt, teljesen helyénvaló. Pontosabban: itt van a helye.)

Az ablakból éppen egy bevásárlóközpontra látok - nappal magát az épületet, éjszaka pedig a fényekkel kihangsúlyozott kontúrokat és üzeneteket, és ha messzebbre nézek, akkor ugyanilyen fények végig a városon, mintha valami borzalmas dolgot kellene eltakarni a fénykulisszákkal, egy nagyon beteg, rothadó, talán halott testet, amit senkinek sem szabadna észrevennie, és csak idő kérdése, hogy ez az álcaháló nappal is felfeszüljön, hogy véglegesen eltűnjön szemünk elől, ami van, helyére pedig beálljon, amit meg akarnak mutatni.

(Nézem a tévében Kornis Mityut, ahogy Kádár János örökségét elemzi, és közben arra gondolok, hogy mindaz, amit látunk magunk körül, az utcán, a tévében, a parlamentben, nem más, mint a kiteljesedett, totális kádárizmus. Ezt az egészet Kádár János akasztotta a nyakunkba, persze nem tudatosan, ahhoz ő túlságosan rövidlátó és ostoba volt, hanem azáltal, hogy ilyenné tett minket, halála után is születnek még kis kádáristák, akik mindenfélét hisznek magukról, néha azt, hogy jobboldaliak, néha azt, hogy nagyon nemzetiek, néha pedig azt, hogy szociáldemokraták, pedig nem, nem, nem, mint Kádár János örökösei, a XXI. századi reklámokkal, vadállati konzumálással és türelmetlen butasággal együtt.)

A földönkívüliek értetlenül nézik, miért megy ilyen könnyen a megszállás előkészülete, fogalmuk sincs róla, hogy egész eddigi életünkben, és apáink, nagyapáink életében, csak ezt a megszállást készítettük elő, széttett lábakkal vártuk a leigázást, és várjuk még mindig, miközben ordítjuk a Jingle Bell magyar változatát.