MOST MÉG UTOLJÁRA
- ebben az egyre növekvő hangzavarban - halkan megemlítem,
hogy talán pár hétig még részleteket közlök itt új szerzői-előadói estemből.
Azért csendesen és éppenhogy csak, mert félő, az események túlhaladnak rajtam,
és az itt közölt szemelvények hatására az olvasók megrohamozzák a Budapesti
Kamaraszínházat, áttörik a nézőtéri felügyelő által felállított kordont, a
lovasjegyszedők kardlapjaival vakmerően szembeszállva és elfoglalva a Színház
székeit, tőlem várják, hogy önálló estem legyen maga a petíció… (amit, ha
kívülről is mondok el, úgy hasson, mintha beolvasnák.) (Nék.) (Pedig igen.)
KEDVES GYEREKEK!
- Akkor hát miről is meséljek most nektek?! (Ami nem hat
azért még-már teljesen mesének.)
VOLT EGYSZER
- Még mindig van, hol nem nincs, egy naaaagy…
(Eltaláltátok.)
És több kisebb.
Egyszer… (többször is), ez a naaaagy látja ám, hogy a több
kicsi… De a több kicsi is, hogy az egy.
Nosza lett nagy.
Ez így nem mehet tovább! (Toppantottak a kicsik.)
(És tovább mentek.)
Elmentek egészen a végső határokig… (?!)
(De addigra azok már rég fel voltak osztva…)
Felség! A vizedet zavarjuk! Oszd meg és uralkodj!
(Magadon.)
Még ma is élnek… néha… (a lehetőségeikkel.)
Lapzárta után a királykisasszonynak udvari bolondja
született.
NA MOST,
HOGY KI AZ UDVARI?
- Ki az őfelsége ellenzéke? (Bár állítólag kormánypárti
humor nincsen.) És ki a független? És, hogy mit is jelent a függetlenség
ténylegesen?
(Arra saját példát nem nagyon tudok…)
INKÁBB ELMONDOK EGY
PILINSZKY-TÖRTÉNETET
- Pilinszky sokáig mint klerikális költő volt
„megbélyegezve”. Szépen el is volt tiltva, nagyon sokáig nem jelenhetett meg új
kötete, és nem merték meghívni sehova se. Aztán némileg oldódott a helyzet…
(„finomult a kín”), és meghívták többek között a debreceni egyetemre is.
Ott ült az első tíz sorban a teljes tanári kar, kínosan indult a beszélgetés, és az egyik stréber diák még tetézte is ezt. - Mi a véleménye a költő… (elvtársat azért nem mondhatott Pilinszkynek.) - Mi a véleménye a költő úrnak az elkötelezett művészetről?
- Mire Pilinszky kapásból: - Nekem kedvenc képem Van Goghtól a Bakancsok, és fogalmam sincs, ki volt akkor a miniszterelnök.
EGYÉBKÉNT
- Csoportlélektan címen megjelent a szakterületről egy
válogatás magyar nyelven. Az amerikai Asch-nek van benne egy kísérlete, az S-modell.
A lényege a kísérletnek, hogy egy terembe beültetnek nyolc embert, aki közül hét tudja, hogy miről van szó, csak egy nem. Különböző hosszúságú vonalakat mutatnak fel, és meg kell ítélni, hogy melyik vonal milyen hosszúságú. De ez evidens, pontosan le van mérve, jól látható, hogy melyik vonal a hosszabb, és hogy ki húzza majd a rövidebbet.
A betanított hét ember ugyanis előre megbeszélten, szándékosan rossz válaszokat ad. A szerencsétlen egy először habozik, de végül bedől. - Pedig világosan látja, hogy rossz, amit mond. De a többség győz. Olyan erejű az, hogy a többiek mit beszélnek.
Nagyon izgalmasan mondja el a pszichológus, ahogy az egy először habozik, megpróbál szembeszállni, de végül meggyőződésévé válik, hogy az az igaz, amit a többiek mondanak, és nem az, amit ő tapasztal. (Szóval nem hisz a saját szemének, a ténynek.)
Leírják a könyvben a fázisokat, hogy mit él át, milyen fokozatai vannak az elhülyülésnek. Bulgakovnál is állítólag bekövetkezett egy olyan pillanat, amikor nem tudta, hogy most ő őrült meg, és körülötte mindenki normális, vagy - és abban a hitben volt -, hogy ő a normális egyedül, és a többiek őrültek.
Ehhez óriási lélekjelenlét kell.
Beültetnek aztán a kísérletbe egy segítőt, aki megint reálisan ítéli meg a hosszúságokat. Kiderül, hogy iszonyatos ereje van, ha csak egy is igazat mond.
Akkor már a többieknek is: merszünk lesz!
Másodközlés: megjelent a Magyar Nemzet Magazinjában