Leszámítva a halakat
Para-Kovács Imre
2005. 07. 06. · Hócipő 2005/14
Szinte biztos vagyok benne, hogy már az önök
számára is kiderült: nem töltöm minden időmet a televízió képernyője
előtt, de amennyiben mégsem, most elárulom. Nem vagyok a tévéhez
ragasztva, mert a legtöbb információt más forrásokból nyerem,
kikapcsolódni pedig úgy szeretek, hogy közben nem mozognak színes
biszbaszok a szemem előtt, sőt lehetőleg semmi sem mozog a szemem
előtt, mert akkor nem tudok ellazulni, hanem színes biszbaszokat
figyelek, ami nem nagyon pihentet (leszámítva a halakat, mert azok is
színesek, de legalább nyugodtan mozognak, úsznak, és nem szakítják meg
akváriumi létüket reklámokkal).A televíziót elsősorban monitornak használom, azaz olyan filmeket nézek meg rajta, melyeket én helyezek be a lejátszóba, és akkor állítok meg, amikor akarok, mert annak semmi értelmét nem látom, hogy egy multinacionális cég mondja meg nekem, mikor üljek le, és mikor álljak fel. A multinacionális cégek egyébként is hajlamosak ilyesmivel próbálkozni, gondoljunk csak a kampány elnevezésű hajtóvadászatra, amikor azt próbálják elérni, hogy egy ország váltson fogkrémet, mosóport, személygépjárművet, igyon valamit, nézzen valamit, vegyen fel, üljön rá, ilyesmik.
Nem egészséges szokás...
Főleg azért nem, mert a filmek esetében semmi jelentősége nincs az egyidejűségnek, azaz csak a legritkább esetben történik valami akkor, amikor mutatják, gondoljanak csak Bud Spencerre (a komédia királya, istenem, valamelyik csatorna evvel reklámozza a kövér hülyét, a komédia királyai: Kabos László, Chaplin, Stan und Pan, Buster Keaton és Bud Spencer, nos, amennyiben tudnak a közelben egy másik lakható bolygót, azonnal szóljanak, mert kezd elegem lenni az egészből...), vagy Derrickre, akik nem akkor nyomoznak, pofoznak, amikor a tévében látjuk, hanem jóval előtte, és akkor sem igaziból, hanem csak úgy tesznek, mintha nyomoznának és pofoznának, ilyeténképpen semmi jelentősége sincs, hogy mikor nézzük őket, mert még sokszor mutatják, az élet pedig rövid.
Akkor meg miért ír a televízióról ez az ekefejű csőrös csupor? - kérdezhetik, és joggal, mert bennem is felvetődött már néhányszor a kérdés: miért nem írok a wombatokról, a kivikről, Madagaszkárról, a középkorú férfiak lelki válságáról, az alkoholmentes sörökről, a táplálékkiegészítőkről, az asztalosmunkákról a lakásban, a prosztata-rendellenességekről, amikor ezek a témák jobban érdekelnek, mint a televízió műsorai.
Elgondolkodtató, megfontolandó kérdések.
De azért vagyok szuperhős, hogy megválaszoljam ezeket.
A szuperhősökről jut eszembe egyébként a hongkongi illetőségű, Neongirl című film, melyben a Neongirl átrepül a város felett, miután lekaratézott minden gonoszt, és a megmenekült kislány édesanyja kezét fogva felnéz az égre, ahol még látható a szuperhősnő által hagyott kondenzcsík, és megjegyzi: ha nagy leszek, én is Neongirl akarok lenni, mire édesanyja, aki mégiscsak vérrokon, beleegyezőleg bólint, ahelyett, hogy jól beverné a buta arcát.
Tehát a válasz.
Két okom van erre.
Az egyik, hogy léteznek műsorok (sportesemények, választások, Irak bombázása), amikor lényeges az egyidejűség, azaz hogy akkor nézzük a dolgokat, amikor vannak. Nem minden esetben lehet ott lenni mindenhol, ez csak Gundel Takács Gábornak sikerülhet, de én nem vagyok Gundel Takács Gábor, csak egy egyszerű szuperhős, ilyeténképpen néha a képernyőn követem a meccseket és háborúkat.
A másik válasz az Önök érdeklődése, mert Önök - velem ellentétben - néznek tévét, sőt nagyon is sokat, és szeretnek arról olvasni, amihez értenek, ez pedig a televíziók műsora, és az ehhez kapcsolódó eszmefuttatások.
Ki vagyok én, hogy felülírjam a fejükben működő szoftvert?!
A végén még újra kellene bootolniuk, és - legrosszabb esetben - mehetnének a szervizbe.
Épp a napokban kérdezte meg tőlem egy, még nálam is kevesebb televíziót néző személy, hogy miért nézik a pasik a labdarúgó-mérkőzéseket. Nos, azért, mert mára ez maradt az egyetlen műsorforma, melynek nem lehet egészen pontosan tudni a végét, minden más (film, híradó, idióták vetélkedése) tökéletesen levezethető a főcímből, pontosan lehet tudni, hogy a világ meg lesz mentve, míg az argentin-brazil Konföderációs kupadöntőn minden másodpercben történhet és történik valami, ami csak akkor és ott történik, ami soha többé nem fog megtörténni, mert a pillanata, a pillanat..., ahogy Vjacseszlav Tyihonov magyar hangja énekelte a népszerű sorozat főcímdalában.
Ez, természetesen, nem csak a labdarúgásra érvényes, de engem valahogy a strandröplabda hidegen hagy, akárcsak az erős emberek vetélkedése, mert nem vagyok erős ember, és nem érdekel, hogy ki, milyen messzire tud elhúzni egy kamiont, mert a kamionoknak nem az a természete, hogy húzzák őket, hanem, hogy motorral guruljanak Ukrajnába, ahonnan bútorokat hozzanak és csempészett cigarettát.
A Tour de France megint más tészta, a Tour de France a nyár igazi kikapcsolódása, amikor a két nagyszerű kommentátor: Sipos úr és Knézy Jenő öngerjesztő infantilizmussal és tényzuhataggal megspékelt közvetítése hosszú órákra a heverőhöz ragaszt. A Tour de France például az a dolog, amit csak televízión keresztül lehet igazán értékelni, mert a helyszínen meglehetősen fárasztó futni a biciklisták után, arról nem beszélve, hogy senki sem mondaná meg közben, mire kell figyelnünk, és mi is történik valójában.
Erre találták fel a tévét.