Jönnek a fiatalok

Váncsa István

2006. 11. 08. · Hócipő 2006/23

„Hát nincs szívetek?!” - kérdezte TGM néhány hírlapírótól, köztük méltatlan személyemtől, tavaly decemberben egy nyilvános vitán. Azaz: nem éreztek együtt a Párizsban gyújtogató fiatalokkal? Nem szeretitek őket? Nem bírjátok felfogni - kérdezte rajta kívül György Péter, Niedermüller Péter és több más liberális értelmiségi -, hogy amit ők csinálnak, az a mediális reprezentáció elleni lázadás csupán? A társadalmi kommunikáció egyik formája?

Hogy ők, akik Molotov-koktélokat hajigálnak a nyugdíjasok közé, igazából csak meg akarják mutatni magukat?

Itt az idő, hogy ezt a kérdést tovább passzoljam a nyájas olvasó felé. Most már nekünk is vannak szeretni való fiataljaink, bár őket a honi szóhasználat inkább a „békés tüntető”, a „szabadságharcos” vagy a „politikai fogoly” terminusokkal jelöli, de hát a „fiatalok” szóhasználat a francia sajtóban már olyan jól bevált. Helyi sajátosság, hogy ezek a mi fiataljaink szélsőjobboldaliak, akiknek a konvencionális leosztás szerint a gyújtogató arabokkal szemben, vagyis tulajdonképp a rohamrendőrök mellett volna a helyük, minthogy azonban nálunk észak-afrikai eredetű kisebbség nem nagyon van, gyújtogatniuk is nekik muszáj.

Viszont: „olyan emberek ők, akik némán kénytelenek tűrni az elnyomást, a médiától sújtva, közöny és semmibevétel között. Nem kínáltak nekik semmiféle párbeszédet, nem láthatták magukat viszont a televíziók műsoraiban”.

A fenti megfogalmazás a Párizsban és környékén tomboló csőcselékről íródott még tavaly, de a mi fiataljainkra is alkalmazható. Bár ami azt illeti, ők néha viszontláthatják magukat a televízió műsoraiban, persze csak ritkán, és akkor is tapintatlan módon, empátia híján vannak ők ábrázolva.

Ezért kell a Belvárosban az autókat borogatniuk.
Együtt érez velük a nyájas olvasó?
Megérti, hogy a tévészékház elfoglalása sem egyéb, mint a fölöslegessé vált fiatalok kétségbeesett harca a közfigyelemért?
Nem érti meg? És nem is szereti őket?
Egy kicsit sem?
Akkor pukkadjon meg.

A fönti fordulat, mint azt nyájas olvasóm is tudja, koppintás (Leacock/Karinthy), de másképp nem tudnám tömören kifejezni azt a felháborodást, amit a nyájas olvasó részvétlen közönye belőlem kivált. Nem is szólva arról, hogy nyájas olvasóm járna jobban, ha mégiscsak megszeretné valamiképp a fiatalokat, mert úgy lazábban viselné, ami ezután következik.

Merthogy - állítólag - lesz folytatás.

Itt meg kell jegyeznem, hogy ez a szöveg, melyet a nyájas olvasó remélhetőleg épp a figyelmével tüntet ki, október utolsó napjaiban íródott, lehetséges, hogy mire megjelenik, már nyakig ülünk a folytatásban. Különféle komoly biztonsági szakértők legalábbis effélét jósolnak, szerintük be kell rendezkednünk arra, hogy az utcai harcok rendszeressé fognak válni, sőt az is lehet, hogy a fiatalok most még szervezetlen tömege idővel komoly terrorista hadsereggé érlelődik, ez pedig a mindennapi élet új minőségeit hozza magával.

Meg kell tanulnunk együtt élni velük.
Ehhez kívánok segítséget nyújtani alább.

A múlt évben végbement (és jelenleg épp folytatódó) franciaországi események ismeretében feltételezhetjük, hogy a közüzemi szolgáltatásokkal lesznek majd apróbb gondjaink. Ott a fiatalok teljes háztömböket, de alkalmanként nagyobb ellátási területeket szoktak leválasztani az elektromos hálózatról, elhúzódó zavargások idején tehát vélhetőleg nem lesz villany. Esetleg víz se lesz, ezért megfelelő edényekben mindig tároljunk otthon jó sok vizet. Boldog az az állampolgár, aki a klotyóját le tudja önteni.

Tartós élelmiszerek legyenek a háznál, legyen elegendő számú gázálarc, poroltó, elsősegélycsomag, tanuljuk meg, hogyan kell ellátni a lőtt sebeket. Pincénket takarítsuk ki, tegyük hosszabb tartózkodásra alkalmassá, bejáratát erősítsük meg. Sörétes puskánkat, ha van otthon ilyenünk, tartsuk kéznél.

Legjobb, persze, ha olyan helyre költözünk, ahol a fiatalok kisebb valószínűséggel gyakorolják a társadalmi kommunikációt, árnyas budai kerületekbe például, ez a szellemi-lelki fejlődésünknek is jót tehet. Könnyen lehetséges ugyanis, hogy ott olyan szomszédokat kapunk, akik a messzi Belvárosban randalírozó fiatalokat egész lelkükkel szeretik és támogatják, róluk tehát példát vehetünk.

Autónkat adjuk el, a fiatalok úgyis fel fogják gyújtani.

Tömegközlekedéssel utazva sohase húzódjunk a jármű belsejébe, bármily ékesszólóan próbálnak erre rábírni. Frankhonban az a szokás, hogy felpattan a fiatal a buszra, szétlocsolja a benzint, eldob egy égő petárdát, oszt jó napot. A buszon ez után igen meleg lesz, tehát minél hamarabb le tudunk szállni, annál jobb nekünk.

Tanuljuk meg, hogyan kell mozogni ellenséges területen. Első szabály: mostantól csak ellenséges terület létezik. Második szabály: mindenütt találunk valamilyen fedezéket: kapualjakban, beugrókban, parkoló autók alatt és így tovább. Harmadik szabály: útvonalunkat mindig úgy válasszuk meg, hogy a kínálkozó fedezékek közelében, azaz fedezéktől fedezékig haladjon. Negyedik szabály: pillanatnyi kihagyás nélkül tartsunk nyilván mindenkit, aki a közelünkben mozog, a személyeket és a járműveket is, hogy a potenciális veszélyforrásokat kiszűrhessük. Ötödik szabály: ha lőnek, fedezékbe, ha pedig a legközelebbi fedezék túl messze van, akkor hasra. Ha pocsolya van előttünk, akkor is. Jobb csatakossá válni, mint halottá.

Túlélésünk szempontjából a legkedvezőbb, ha futólépésben haladunk, de nem egyenesen ám, hanem cikcakkban, mert úgy nehezebb minket eltalálni. Három-négy cikcakk után vágódjunk hasra, majd késedelem nélkül kússzunk el onnan jobb- vagy balfelé, nehogy az utánunk hajított benzines palack kupán trafáljon. A katonaságnál ezt a mozgásfajtát szökellésnek nevezik, és vígan gyakorolják. Leghelyesebb, ha ezentúl mindig szökellve haladunk az utcán, még akkor is, ha épp külföldön tartózkodunk, hogy el ne kopjon a rutin.

Ne higgyük, hogy a zürichi Bahnhofstraßén nagy feltűnést fogunk kelteni, a helybeliek futólag megnéznek ugyan, de aztán leesik nekik a tantusz, er kommt aus Ungarn, mondják, és mosolyogva sietnek tovább.