Átmentünk a Szent János-katedrálisba, hogy megtekinthessem Michelangelo Caravaggio híres festményét. Lent a kriptában Renato elmagyarázta, hogy Caravaggio a 17. század legelején járt Máltán. Lefestette a lovagrend generálisát, és elcsábította a generális fiú szeretőjét. Ezért bebörtönözték, de a huncut Caravaggio hamarosan megszökött.
Mivel kifejtettem Renatónak, hogy szeretnék olvasójegyet
kapni a Nagykönyvtárba, mindjárt oda mentünk. A kapucédula kitöltésénél
Angelico kanonok nevét mondta be.
- Voltaképpen ő az igazgató. Egyedül ő oszthat olvasójegyet.
Megpróbáljuk, bár nehéz eset.
Angelico könyvhalmazok között ült szobája közepén. Olyan
kövér volt, hogy apró orra úszni látszott hájas arcában. Tekintetéből
rosszindulat sugárzott. Nem érdekelte különösebben, hogy mit akarunk. Renatót
leültette, engem állni hagyott, és nagy tüsszentéssel fordult kísérőmhöz:
- Mit kezdjek ezzel a kommunista földről érkezett
firkásszal? Miért hozol ilyen népséget a nyakamra?
Renato, mintha nem is hallotta volna, mit beszél a kanonok,
ékes szóval dicsérte irodalmi tevékenységemet.
- Ne fecsegj nekem itt összevissza, ismerem a magyarokat
alaposan. Egy jeles magyar mondott el nékem tavaly mindent a bolsevik bandáról.
Az illetőt Pallavicini Alfréd őrgrófnak hívják. Ő ajándékozta nekem ezt a
könyvet.
Ezzel kikereste az előtte fekvő könyvcsomóból a My Happy
Days in Hell-t, magasra tartotta, és még egy nagyot tüsszentett.
- Pallavicinivel három évig raboskodtam Recsken - szóltam. -
Ezt a könyvet én írtam.
Angelico kanonok még egyszer megnézte a kapucédulát, aztán a
könyv szerzőjét, és amikor látta, hogy azonosak, elnevette magát.
- Ekkorát még nem tévedtem egész életemben - mondta, és
tüsszentett. - Rémesen meghűltem. Kérlek, foglalj helyet. Hadd kérjek
bocsánatot.
Angelico végre elővette zsebkendőjét, orrára szorította, és Pallavicini iránt érdeklődött. Első találkozásunkat mondtam el néki. A szirmai kastélyban vendégeskedtünk fiatal feleségemmel, 1937 nyarán, miután a kastély gazdája látni akart egy költőt, feleségem meg nem járt még kastélyban. A hét végére hívott vendégek közt szerepelt Pallavicini, a miskolci légierő ifjú pilótája is. Az őrgróf mindjárt udvarolni kezdett szép feleségemnek, és tisztelete jeléül minden reggel hét órakor berepült a fasorba, mely a kerti kaput a kastéllyal összekötötte. A kastély tornya előtt aztán felhúzott. Mi azt éreztük, hogy a gép a fejünket vágja le. Kértük is, hagyja abba merész vállalkozását, de ő csak folytatta, amíg el nem utaztunk.
Később a kanonok elbeszélte, hogy a könyvtár több száz
esztendős, és legnagyobb érdeme, hogy hiányoznak belőle az eretnekek, mint II.
Pius pápa, Voltaire, Anatole France vagy André Gide munkái.
- Viszont megtalálod Szent Kriszoszthomosz írásait és XIII.
Leó pápa enciklikáit. Izgalmas olvasmányok - tette hozzá gúnyos mosollyal.
Mikor a könyvtáron végigvezetett, sok jeles munkát láttam, mint Rotterdami Erasmus műveinek híres leydeni kiadását 1701-ből, Montaigne könyvét régi, szürke bőrkötésben, és számos költőt, írót és tudóst. Végül Angelico egy szoba ajtaját nyitotta ki. Szép íróasztal állt benne, székkel, dívánnyal és térdeplővel Szűz Mária arcképe alatt.
- Használjad a szobát egészséggel - ajánlotta nékem, és
átadta a szoba kulcsát. Lekísért bennünket a kapuig, és ott óriási
tüsszentéssel vett tőlünk búcsút.
- Hová viszel? - kérdeztem, mikor Renato elindította a
kocsit.
- Megmutatom néked a tengerparti kazamatákat, a gyilkosok és
gonosztevők szállását.
- Muszáj ezt megnéznem?
- Kötelezőnek tartom.
Egy ideig a tengerparton haladtunk, sötét sziklasor alatt. Aztán ki kellett szállni a kocsiból, mert csak keskeny gyalogút vezetett tovább. Vad és mégis baráti szellő fújt a tenger felől, és összekuszálta mindkettőnk haját. Sziklába vájt ajtókra és pipázó fegyőrökre számítottam. Egy nagy, csukott kapu mellett kis ajtót csapkodott a szél. Ember sehol a közelben. Tátott szájjal néztem az elhagyott tömlöcöt.
- Évtizedek óta nem volt Máltán nagyobb erőszaktétel. Ezért ragaszkodtam, hogy az üres börtönt megmutassam néked. Régen más volt a helyzet. Kamaszkoromban apám vitt el egy akasztásra. Gyilkost kötöttek fel. Az akasztófát a városban állították fel, hogy mindenki láthassa. A bűnöst csak felkötötték, úgyhogy a nézők elszórakoztak vele, és nézték, hogy vergődik kötéllel a nyakán, és próbál a kötélen fölmászni. Végezetül az egyik hóhérsegéd felmászott az akasztófára, és a bitófa tetejéről az áldozat vállára ugrott. Súlyától a gyilkos leesett a mélybe, nyakcsigolyája eltörött. Iszonyú látvány volt. Ilyesmi nincs többé. Húsz esztendeje nem történt gyilkosság Máltán.
- És mi az oka, hogy nincs gyilkosság a szigeten? -
kérdeztem a papot.
- A katolicizmus és a szociális viszonyok változása - ez a
két fő tényező. Ne felejtsd el, hogy az angol kormány hozzájárulásával itt egy
kiló kenyér három pennybe kerül. Ugyanannyi egy liter olaj és egy kiló cukor.
Kilenc pennyt negyedóra koldulással is meg tudsz szerezni. A megélhetés nálunk
nem okoz gondot.
- Mint felszentelt pap véleményt tudsz nyilvánítani a
katolikus befolyásról?
- Nem tudok. De azt látom, hogy itt Máltán mindenki hívő, és
a hívő ember tudja, hogy Isten a sötétben is látja. Kiejti kezéből a fegyvert.
Alacsony dombtetőre hajtottunk fel, hol földszintes,
magányos ház állt. Renato a ház oldalához vezetett, honnét kilátás nyílt a
tengerre.
- Málta lakói nem hagyják, hogy a pap a házuk előtt álljon -
jelentette ki.
Néhány perc múlva csakugyan kinyílt a ház ajtaja, és fekete kendős asszony tessékelt be bennünket lakásába. Renato az ajtóban megáldotta a házat, majd az aszszony az asztalfőre ültette a szentképekkel díszített, nagy és üres szobában, miután kezet csókolt néki. Két tizenéves leány közben három nagy csésze kávét hozott be a konyhából. A lányok is kezet csókoltak a papnak, aztán szó nélkül helyet foglaltak az asztal végén.
- Régen láttuk a tanár urat, biz’isten - mondta az asszony, miközben
Renato megtörte az asztal közepén álló nagy kalácsot, és mindenkinek osztott
belőle.
- Pedig gyakran járok erre - válaszolt Renato, és a forró
kávé gőzére hajolt, de még nem ivott bele. - Mi van a férjével, Szalina
aszszony? Nem láttam, mióta visszajött a szicíliai bányából.
- Rútul köhögött és krákogott, biz’isten, miután hazatért.
De most már nem köhög, biz’isten, tanár úr.
- De mi volt a nagy veszekedés a ferencesekkel, Szalina
asszony?
- Annak biz’isten hosszú a sora, tanár úr.
- Fogja rövidre, Szalina aszszony!
- Hát úgy kezdődött, biz’isten, hogy múlt csütörtökön a
ferences kolostorban fellázadtak, biz’isten. Azt mondták, nem tűrik a
tűzijátékot a háztetőn, biz’isten. El is maradt a tűzijáték szombaton. Pedig
Szent János tiszteletére lett vón, biz’isten.
- Aztán mi lett?
- Megkérdeztem
Máté atyát. Azt felelte: „Mi köze Krisztusnak a tűzijátékhoz”, biz’isten. Jó,
mondtam, akkor mi köze Sliema asszonyainak a ferencesek miséihez? Egyetlen
lélek meg nem jelent a ferences miséken.
- Senki nem ment el?
- Csak egy dögletes nő, biz’isten. Az álhalász neje.
- Miért mondod álhalásznak Dusztánt?
- Majdnem ingyen kapja a benzint a kormánytól, és eladja
drágán. Egy éve nem volt kint halászni, de úgy élnek, mintha méteres halakat
fognának, biz’isten.
Csillaghegy, 2006. augusztus