Kristályos lét felé
Lengyel László
2006. 09. 13. · Hócipő 2006/19
Megindulsz hazafelé a szállodába vacsorázni. Az étterem teraszának közepén összetolt, hatalmas asztal körül ül az egész személyzet, és vígan vacsorázik. Peppe, a pizzasütő és Gigi, a főbohóc pincér, Gino, a főszakács és ötéves kisfia egymás mellett, azután a gyönyörű hajú és szemű, mindenkivel tréfálkozó arab felszolgálólány, a fekete karikás pillantású, hajszálvékony, szicíliai Mariával. Közöttük a magyarországi, tájszólásos takarítónők, értve értetlenül nevetgélnek. Az asztalfőn az égnek álló hajú, rendetlen kinézetű Marcello, a tulaj, aki Marszellónak ejti a nevét, s aki a mi vacsoránkon kacsázva, ingadozva jár körbe-körbe, rossz tréfákat mond, mindenkit ölel, fog, ahol tud. Ahol lehet, mindenkit megrövidít, cserébe kedélyes. Esznek és isznak, de ami fontosabb, együtt vannak. Ki-be járnak. Ordibálnak. Olaszok. Marche és Umbria, Calabria és Szicília fiai és lányai. De szeretnénk közöttük, ebben a varázslatban, összekapcsoló egyenlőségben, fáradtságban és felszabadultságban együtt ülni. Biztosan jobb még a garnélájuk és a Chiantijuk is.
„Az olaszok, mielőtt éhen haltak volna, akkora zenebonát csaptak, hogy az ember majdnem belesiketült. A többi nemzetek, még az olaszokkal rokon franciák is megadással fogadták a halált, és csendben, szinte észrevétlenül siklottak át egy végérvényes kristályállapotba. Az olaszok azonban mindent másképp csináltak, és a maguk szokásai szerint éltek. Mi többiek például, ha lehetett, az alsó priccsen próbáltunk helyet találni; csak ők iparkodtak a felső priccsre, ahol egy árnyalattal melegebb volt ugyan, de minthogy a legyengültségnek egy bizonyos fokán az ember nem bír föl- s lemászkálni, attól kezdve többé szükségre se mehet. Az olaszoknak azonban az volt a fontos, hogy együtt legyenek, s a felső priccsen valamilyen bonyolult regionális beosztásban helyezkedtek el.” Így írja le Örkény István szovjet fogolytáborbeli tapasztalatait az Egyperces novellák egyikében.
Hasonló volt apám emléke is, egy szomszédos ukrajnai, zaporozsei táborból. „Nem bírták a munkát, utálták a rendet, nem úgy, mint a németek. Összebújtak, és láthatólag szerették egymást, ott, és akkor, ahol senki emberfia nem bírta elviselni a másikat. És ha rossz olaszsággal szóltál hozzájuk, Rómát, Veneziát, Firenzét emlegetted, sírtak az örömtől. De jó is volt Velencét, az ő és a mi Velencénket emlegetni az ukrán síkság és romos város közepén. Állandóan peregve beszéltek egymással -- a magyarok csak hallgattak, s néztek maguk elé. Egy nap elég volt annyit mondaniuk, hogy ilyenkóó mi máá kaszátunk, vagy legtöbbször: - doktor úr, mikóó megyünk máá hazaa? Az olaszok beszélve, a magyarok hallgatva haltak.”
Kell-e bemutatnom a sokat, sőt, manapság már mindent látott magyar utazóknak, hogy micsoda élet zajlik egy kisváros corso-ján esténként? Mindenütt nyitott boltok, espresso-k, ristorante-k, mindenki kint ül, rohangál, kiabál, komoly megfontoltsággal társalog a bora mellett - él. Az ötvenes férfiak elegáns világos öltönyben, hátrafésült olajos hajjal, vékony szemüvegekkel, kizárólag egymás közt beszélgetnek, majd méltósággal állnak föl, ha aszottabb vagy dúskeblűbb feleségük int, átkiált szemből. Egyikük megtárgyalta a világ sorát, másikuk végigvásárolta az utcát. A férfiak nyugodt tekintetének, álruganyos lépteinek, laza tartásának titka alighanem a selymes bőrű, harmincas szerető. Ahol jártam, ott vörösök a szavazók, akik szívből utálják a cavaliere-t. De a párbaj most is úgy folyhat a politikai felek között, ahogy Cs. Szabó leírta: „Stronzo di merda!” „Ma lo sa Lei che a me stronzo non ha detto ancora nessuno!” „Stronzo di merda!” „Ah be. Arrivederci.” Magyarul körülbelül ilyenformán: „Szarházi kakafi!” „Hallja-e, azt, hogy szarházi, nekem még nem mondta senki!” „Szarházi kakafi!” „Vagy úgy. A viszontlátásra.”
Senigalliában vagy Pescarában, Mondolfóban vagy Fanóban nemigen történhetett égrekiáltó nagy dolog az elmúlt évtizedekben, jaj, ki ne mondjam, évszázadokban. A százados városok magukhoz igazították polgáraikat, s azok újracsiszolták városaikat. Ezek a városok akkor is élnek, ha századokkal ezelőtt meghaltak Augustusszal, majd Assisi Szent Ferenccel, később Federigo da Montefeltró-val. A mai Chiarák, Mariák, Luigik és Francescók éppúgy otthon vannak bennük, mint a tegnapiak. Csak mi, magyarok, sétálunk itt várostalanul, otthontalanul, házatlanul.
„Érzi-e a 20. század emberének magányosságát?” - kérdik Örkény közvélemény-kutatásában. „a) Egészen magányos. b) Majdnem egészen magányos. c) Úgyszólván egészen magányos. d) Néha beszélget a házfelügyelővel.” A mai, 21. századi magányosságnál a d) pont így hangzik: Nincs már házfelügyelője sem.
Hazafelé olasz sztrádán, majd osztrák falvak közt kanyarogva, mindenütt szín és hang, íz és illat. Megállunk a magyar határ után egy kisváros szállójában. Menjünk esti sétára. Hat óra után bezárt boltok. A rendbe hozott házak ablakai és kapui csukva. Étterem, eszpresszó nem mutatkozik. Egyedül vagyunk az utcán. Szólnánk, de nincs kihez. Hallgatnánk, de nincs mit. Együtt lennénk, de nincs kivel. A langyos magyar naplementében csönd.
„... és hiába próbált ki-ki a maga módján, a tíz körmével valahol megkapaszkodni, mind siklottunk, satnyulva, zsugorodva egy végérvényes, kristályos lét felé.”