Törve-Zúzva

Bajban vannak a pszichológusok, s náluk nagyobb bajban már csak a kriminológusok. Meg kell magyarázniuk tudományos alapon, hogy a magyar ember miért rongál meg mindent, ami a keze ügyébe kerül, miért lopja, csonkítja a köztéri szobrokat, miért graffitizik be mindent, ami mellett elhalad, s egyáltalán, miért van az, hogy Magyarországon sokkal többet törnek-zúznak az emberek, mint más országokban.

A kérdésnek erős aktualitása van, mert szeptember elsejétől minden napra jut egy rongálás. Szombathely felújított főterén, például, egy előző este felállított, fekete márványból készült szobrot tört össze egy fiatalember, az illetőt elkapták, s azzal védekezett, hogy először járt a városban, de nem ilyennek képzelte, ettől aztán annyira felidegesítette magát, hogy muszáj volt belerúgnia a szoborba. Itt jegyzem meg, hogy a szobor egyetlen rúgásra feldőlt. Előtte pár nappal Ásotthalmon a Szent István-szobor koronájának a keresztjét törték le, Sárospatakon viszont már Bessenyei György egész bronz mellszobrát elvitték, a tettest a jövő héten délben fogják elkapni, és azzal fog védekezni, hogy nem bírt ellenállni, mert Bessenyeinek szép, nagy feje van, a MÉH-telepen pedig kiemelt tarifával veszik át az ilyen árut.

Itt is meg kell jegyeznem, hogy a szobor mindössze egy tizenkettes csavarral volt a talapzathoz erősítve, fél perc alatt magam is elviszem.

A Combino villamosokról nem beszélek, ezek néhány példányának ajtaját típushibásra rugdalták, ablakait megkarcolták és lesavazták, most úgy néznek ki, mint egy MÁV-szárnyvasút szerelvénye. A graffitit sem említem, ez külön művészeti, egyszersmind sportág, amúgy sem ítélkeznék elhamarkodottan, mert némely budapesti aluljárót már kizárólag a graffiti tart össze, és ad legalább valami kinézetet neki.

Most következhetne az, hogy annak idején, nyolc- meg tizennyolc évesen miért firkáltam én is össze mindent a Bazilika falától kezdve az Astoria aluljárón át a létező összes köztéri padig, ám erre már nem emlékszem, csak arra, hogy állati jó volt. Sőt, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy a Sztálin-szobor ledöntésekor még csak hatéves voltam, és aludnom kellett a lángvágós, szobordöntős órákban (lám, a Sztálin-szobor még megfelelően volt rögzítve, de bizony nem is lopta el senki), az viszont már kizárólag a lustaságomnak köszönhető, hogy a Liszt Ferenc téri Ady-szobor felirata elé nem én véstem be az F és az R betűket.

A kriminológus egyébként azt mondja a Népszabadságban, hogy a törés-zúzásnak több oka van. Az egyik, hogy frusztrált az illető, egyszerűen ilyen személyiségtípus. Van egy másik fajta, aki „a dögöljön meg a szomszéd tehene is” elvet követve teszi tönkre a mások rendezett világát, van továbbá a harmadik, ennek egyetlen célja, hogy nyomot hagyjon maga után, végül a negyedik oka a törés-zúzásnak „az ember veleszületett pusztító ösztöne, hogy meg kell semmisíteni mindent, ami ellenünk, a saját világképünk, törekvéseink és önmegvalósítási vágyunk útjában áll.”

Hát, nem tudom. Még augusztusban megjelent egy négyhasábos tudósítás szintén a Népszabadságban, hogy N. L. 67 éves kecskeméti férfi, egykori magas rangú megyei ügyész az egyik éjszaka, kihasználva a felhős égboltozatot, kalapáccsal darabokra törte az Erdei Ferenc művelődési központ névadójának emléktábláját. Az éjjeliőr tetten érte, már-már elkapta, de a volt ügyész bokán rúgta őt, s elmenekült, később azonban a szembesítések során terhelő bizonyítékokat olvastak a fejére. Na most ez több mint egy hónapja történt, a rendőrség pedig a graffitisekkel, szoborrugdalókkal ellentétben semmilyen felvilágosítást nem ad az úrról, egykori vezető ügyészi rangja ugyanis „kellemetlenül érinti a hatóságot”. Annyit azért tudni, hogy a volt ügyész nem volt frusztrált, nem vezette a sárga irigység, nyomot sem akart hagyni az utókorra (sőt, az újságírónak már azt nyilatkozta szemrebbenés nélkül, hogy semmiféle rongálásról nem tud), a vele született pusztító ösztöneit pedig már nyilván kiélte ügyészi pályafutása során, úgyhogy itt állunk tudatlanul. A szakirodalom persze ismer olyan eseteket, amikor valakinek kissé hosszú a reakcióideje; elképzelhető, hogy az 1971-ben elhunyt Erdei Ferenc mint egykori agrárpolitikus megsérthette őt vagy nem tetszett neki az agrárpolitikája, amit keményen tűrt is egy darabig, már ameddig egy ember bírhatja, s épp most, 2006 augusztusában jött ki belőle némi fáziskéséssel a sok szenvedés okozta indulat.

Ha ez se, akkor viszont marad a Gyurcsány-kormány a maga viselt dolgaival.

Ez nem vicc. Amikor a budapesti tehénszobrokat sorra megrongálták, és az Aranyborjú című, egyforintosokkal teliragasztott műalkotásról a járókelők lekaparták a pénzérméket, a Magyar Nemzet azonnal helyére tette a kérdést: szó sincs itt randalírozásról, a rongálást „szakértőink a megszorító csomag okozta lelki teherrel hozzák összefüggésbe”. Nem kell tehát itt felmérni, tudományoskodni, a napnál világosabb, hogy mi rejtezik a törés-zúzás mögött. Gondoljuk meg: az Aranyborjún ezer darab egyforintost helyezett el az alkotó, s ez testvérek között is pontosan három vizitdíj ára.

Sőt, a maradék száz forint ellenében is csaknem derékig vetkőzhetünk le az orvosi rendelőben.