Halálhír

Faludy György halálára

Farkasházy Tivadar
2006. 09. 13. · Hócipő 2006/19
Megszoktuk, hogy örökké él, pedig a poéták korán halnak.
Nem liberális volt, maga a liberalizmus.
És patrióta. Pro patriota et libertate.
Egy hontalan hazafi, világ pátriárkái, egyesüljetek!
Egyetlen költőre volt féltékeny, Villonra. Azaz magára.
Megpróbálta az akasztófáról levágni a XX. századot.
Őrizte Attilát, Karinthyt, Koestlert, Neumannt, Einsteint,
a barlangi embert, aki először felírta félelmét a falra.
Kinyitotta a világot, akit szeretett, leferdített,
átírta Szűz Máriát is. Faludy utcává Torontóban.
Koronás költő volt, csak hajkoronája alatt tartotta.
Nem várt hálát, a lakást is visszaadta. Leírta a lakbért.
Mert nem akart adózni a túlparton.
Vagy lehet, hogy mi vagyunk túl, ők pedig innen?
Pár hete éjjel felkiáltott, nyissátok ki az ajtót,
át akarok menni a túlvilágra! Tán Attila hívta.
Rákosinak nem írt. Vörösök közt egy európai.
Éltanuló volt, összes versét bebiflázta. Recsken.
Mert mindent elvettek a láger őrei.
A csákányt kivéve, jó mélyre vágta. A kopaszba.
Mindenkit megénekelt. Sírt sír alá araszolgatván. Őt pedig Hobó.
Késői gyerek volt. Sokaknak 78 évesen született. A 88-as úton.
Megelőzte a rendszerváltást. Ő maga volt az.
A parlament eszére apellált, de hiába firkált.
Mindenkire rátámaszkodott, hogy azt higgyük, öreg.
A szocializmusból egy dolgot őrzött meg nekünk, a sorállást.
A Vörösmarty téren. Sok kartárs költő utálta is. Mert olvasták.
A titkot űzték mindahányan.
Nem volt modern. Jelzői érzékiek, mondatai sosem csikorogtak.
Gazdagok hájával kenegette őket.
Reggel így szólt a naphoz, engedjétek hozzám a szonetteket.
Pedig egy zoknira valót sem keresett velük.
Stílusa? Talán Velázquez. Mozart. Federico. Rippl. És Rónai.
Megsiratja a kalózok szeretője. És egyedül hagyja élve,
mielőtt nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával eltűnik vele.
Közvetlen járatot indított, nem várta meg, míg a jeles jubileumon
a kitartó Földön futásért kap egy plecsnit.
Becsapta az ajtót. Maga előtt hagyott minket.
Milyen túl? Ezüstös, fehér baj. S az évek állnak, mind a percek.
Ritka madár volt. Folyton költött.
Egy vágya volt még, tönkretenni a nyugdíjintézetet.
De kitől kapott volna? Hiszen mindig csak adott.
Megírta összes költeményét. Egy se hiányzik.
Hitler és Sztálin hontalanná tette. Ezért a világ fogadta be.
A nyelvére vette őket.
Valósággal körbeírta a Földet, így lett az életmű kerek.
Az első, aki a népek hazájából, a nagyvilágból kiáltott hozzánk.
Hétfőn lépett volna A pokol tornácára, helyette egy cédulát hagyott:
Kedves Fanny és Alexandra, előtte még felugrok a mennybe.
Zárszó három éve nem volt, most már nem is lesz.
A földbe térnek mindahányan.
Egyedül kísérte közülünk József Áronné fiát utolsó útjára.
Így tudjuk, hol van Attila koporsója.
Ráúszott a Duna, majd ahol egyszer a dinnyehéj megáll.
96 nyarán azt ígérte Szárszón, elsúgja pár sorát haldokolva.
Félig öntudatlanul majd.
Mi pedig végig, tudatlanul. Hogy 96 ősze lesz.
Valljuk be, elherdáltuk. Azt hittük, ő nem.
Pedig minden páratlan héten tudtuk, hogy ez írása az utolsó.
Egyszer láttam zavarban, mikor mellette ült a nála is idősebb Fejtő.
Egy szárszói fűznél fejtették a titkot. Még ráemlékezik!
Kontárok voltunk mindahányan.
Négy év, és micsoda cím lehetett volna: Száz év vagány.
Véred kiontott harmatával irgalmazz néki, Jézus herceg!