Csekefalvi Szabó László jeles esztéta volt. Esztétikai írásai mellett írt verseket, regényt, novellákat, úti kalandokat, és minden mást is.
Fiatal koromban találkoztam vele először, méghozzá Babits Mihálynál. Akkoriban szokás volt, hogy az ember, ha írónak vagy költőnek áll, elmegy jelentkezni Babits Mihályhoz, akit nemcsak a Nyugat szerkesztőjének, hanem az irodalom vezéralakjának tekintettünk. Akkoriban, a harmincas évek legelején magam is csak 21-22 éves voltam. Babits lakásán, az előszobában egy díványon, vagy inkább faládán hárman ültek szorosan egymás mellett, ahogy elfértek. Nem lévén több hely én odaálltam a vége mellé. Mind a négyen fiatal költők voltunk, és Babitsnak kívántunk bemutatkozni. Babits közben Csé Szabó Lászlót fogadta, aki azonos célból járt nála. Vagy 15 perc múltán az ajtó kinyílt, Csé kijött, és Babits hangja hallatszott: „Kérem a következő urat!” De közben a három úr hátulja benyomta a faláda tetejét, és beesett Babits Mihály szennyesébe, közben lábaikkal kalimpáltak. A látványra elnevettem magamat, nem úgy, mint Csé, aki komor maradt. Nyilvánvaló volt, hogy arcátlan röhögésem miatt nem maradhatok Babitsnál, és Csével együtt lementem a lépcsőn az utcára. Már akkor - 26 évesen - mélyen járt az esztétika berkeiben. Tudása elsőrangú volt, ízlése kissé szomorkás, de aligha volt valaki, akivel magyar irodalomról jobban lehetett beszélgetni, mint éppen ővele.
1936-ban Cserépfalvi Imre könyvkiadó megbízta József Attilát, Horváth Bélát és engemet, hogy készítsünk magyar és külföldi költők verseiből egy antológiát, mely a szabadság és a békeszeretet üldözött ügyét tartja karjai közt. Rövidesen világos lett, hogy az antológia verseihez szerkesztő kell, aki kijelöli azokat, miután mindhármunknak jó, de egymástól lényegesen különböző ízlésünk volt. Csé Szabó elvállalta a feladatot, és többször ültem vele, Attilával és Horváth Bélával egy sörözőben a Vörösmarty téren, hogy a dolgokat megbeszéljük. Az első ilyen találkozón József Attila még teljesen egészséges volt, vagy legalább annak látszott, és elmondta nékünk, hogy Verlaine egyik versét úgy kívánja lefordítani, hogy a francia rímeket hangtanilag is utánozza a magyar fordításban. Körülbelül kialakult, hogy Horváth Béla Petrarcát és az olaszokat, mi ketten főleg a franciákat és az angolokat fordítjuk majd le. Az utolsó találkozó emléke élesen maradt emlékezetemben. Csé Szabó helyett úgy emlékszem, Cserépfalvi ült hármunkkal. József Attila az egész többórás találkozó alatt egyetlen szót sem szólt, hanem üres borospoharát szeme alá, arcához nyomta, és a könnyeket gyűjtötte össze benne. Azt hittük, hogy valami kényes idegbetegség vett erőt rajta, és majd elmúlik, de nem múlt el. Az antológia 1938 márciusában már nyomdában volt, de csak az a rész volt kinyomva, amely a magyar költőket tartalmazta. Ekkor Cserépfalvi levelet kapott Csétől, a levélben az állt, hogy miután ő a magyar rádió munkatársa, nem vállalhatja az antológia szerkesztői rangját, mert hiszen Hitler betelepedett a szomszédba, azaz Bécsbe. Az antológia pedig világosan Hitler és Mussolini ellen szól, amit ő helyesel, de nyilvánosan, már a magyar rádió miatt sem vállalhat. Ezek után Cserépfalvi kénytelen volt engem az antológia szerkesztőjének kinevezni, és ez nyomtatásban 1938 könyvnapján így is jelent meg. A baj nem Csé Szabó ízlésével volt, hanem azzal, hogy ízlése nem az enyém, és olyan verseket látszottam a közönségnek ajánlani, amelyeket nem szerettem. Csé Szabó, mint láttam, nem vette nagyon rossz néven önmagától gyávaságát.
Többször jártam Csé lakásán, aki már akkor szép könyvtárral rendelkezett, és a Damjanich utca páros oldalán, valahol a 30. körül lakott. Jól emlékszem, hogy két versnek a kézirata, melyeket le kellett fordítanom, csak az ő könyvtárában volt meg. Amikor elkértem a két könyvet, nem adta kölcsön, hanem velem szemben ült íróasztala mögött, és figyelte, mint másolok, és nem tépek ki lapokat belőle. Ugyanekkor azonban nem vesztem össze vele, mert liberális volt. Szerb Antalon kívül az egyetlen esztéta, akit komolyan lehetett venni a nagyszájúak mellett. Amikor 1938 legvégén emigráltam, felmentem hozzá, és ezt mondtam: „A lapok, melyekben írok, egymás után megszűnnek. A magyar nyilas pártok hívei napról napra szaporodnak. Nincsen más mentségem, mint az emigráció.” „Az emigráció” - válaszolt - „nem más, mint hazaárulás. Ne menj el! Megvédünk!” Egy pillanatra elhallgatott. „Hány hadosztályod van védelmemre?” - kérdeztem. Láttam, elvörösödött az arca, pedig nekem nem volt célom, hogy megbántsam, csak a való helyzetre kívántam rámutatni. Mélységesen megsértődött.
Amikor 1946-ban hazatértem Amerikából, ő éppen emigrált, először Itáliába, aztán a BBC munkatársa lett Londonban. Ott találkoztunk 19 esztendővel később. Az Irodalmi Újság munkatársa lett, melynek én voltam a szerkesztője. Szép könyvtára megmaradt. Az Irodalmi Újságnak alkalomadtán hosszú vezércikkeket hozott. Egy alkalommal az első oldalnál egy fél sorral volt hosszabb. Megkértem töröljön egy fél sort, amire csodálkozva nézett rám: „Hogy képzeled?” Egy másik alkalommal nem voltam a szerkesztőségben, amikor vezércikkét felhozta. Pálóczi-Horváth György olvasta el a cikket. „Milyen?” - kérdeztem, amikor beérkeztem. „Csé Szabó nagy igyekezettel és adathalmazzal próbálja bebizonyítani, hogy Szent István volt az első magyar király” - válaszolta.
Érdekes módon ő is a régi görögöket és latinokat, a reneszánszot, Baudelaire-t, Verlaine-t, az antik szobrokat, Michelangelót, Mozartot, Bachot szerette ugyanolyan lelkesen, mint én magam. Szeretett utazni a Földközi-tengeren, mint én, és egyéni ízlésünkben is egyformák voltunk, mégse hasonlítottunk egymáshoz. Összes munkáiból - rengeteget olvastam tőle, mert örömmel hozta nékem köteteit - csak egyetlen novella maradt emlékezetemben. A novella bizonyos mértékig Cséről szól. Mint emigráns érkezik Rómába, és egy püspök segítségével idegenvezetői állást kap egy utazási irodában. Feladata, hogy 18-20 éves amerikai lányokat vezessen végig a Fórumon. Ott éri az a baj, hogy az egyik amerikai leányt a bokrok között, nem messze Céaesar szobrának helyétől meggyilkolják. Az utazási iroda vezetője nem akar néki többé állást adni, de az amerikai lányok őt követelik. Így történik, hogy a második lányzót is meggyilkolják, és kiderül, hogy a gyilkos az illető. „Miért gyilkolta meg a két lányt?” - kérdezik tőle. „Megérdemelték” - feleli. „Amikor azt mondtam, hogy itt állt Pompeius szobra, amelyik előtt 44 március idusán Caesart meggyilkolták. Ki az a Caesar? - kérdezte mindkettő. Ezért gyilkoltam meg őket.”
Irodalmi cikkei mellett Csé rengeteg mást is írt. Nagy számmal hosszú verseket, melyeket nyögve közöltem az Irodalmi Újságban, mert arról nem lehetett szó, hogy vitatkozom Csével. Angol szerzőkről, Keatsről, Shelleyről írt tanulmányai elhalványultak az idővel. Magyar szerző, akármilyen művelt is, nem képes az angolokkal versenyezni.
Méltatlan lenne, ha az esztéta mellett nem említeném meg feleségét. Fiatal korában, talán húsz évesen, a magyar rádió munkatársa volt. Azon a napon - 1944. március 19-én -, amikor a németek elfoglalták Magyarországot, ő húsz percet kapott, hogy a magyar tavaszi divatot bemutassa. Ebből az időből csak egy fél percet vett igénybe: „Magyar lányok, magyar asszonyok” - mondta - „a divat az idényben koromfekete lesz”, és otthagyta a rádiót.
2005. november 14. Csillaghegy