Novellák

A húszas években és a harmincasok elején évente látogatni mentünk szüleimmel nagyszüleimet Zsolnán. A városka egyáltalán nem hasonlított Budapesthez, az emberek furcsábbak és érdekesebbek voltak. Például a nagy szálloda tulajdonosát Rémi Máriának hívták, de férfi volt. Szülei hajdanában leánynévre keresztelték, hogy ne hívják be őt katonának, de törekvésüket nem koronázta siker. Én magam 18 esztendős voltam, amikor megismerkedtem a szomszédos házban lakó, ugyancsak 18 esztendős Szidivel, aki a város egyik érdekessége volt. Szülei nagy örökséghez jutottak, de teljesen kulturálatlanok maradtak. Ez azt jelentette, hogy könyvet, újságot nem olvastak, színházba, moziba, koncertre nem jártak, és leányukat a kötelező hat elemin túl iskolába nem járatták, viszont táncmulatságokat, kártyacsatákat és hasonlókat rendeztek vég nélkül. Mielőtt megismerkedtem véle, nagyon sajnáltam Szidit, de aztán rájöttem, sajnálatom felesleges. Szidi jókedvű és csinos leány volt, és abban az időben udvarlójával szórakozott, amit a nagy ablakon át a szomszéd házból láttam. Ezek ketten a szép szobában ültek, és áhítatosan bámultak egymásra. Úgy láttam, hogy a lány hallgat, illetve figyeli Felvidéki Muki beszédét, akár másfél óra hosszan. Sokan kérdezték, hogy Muki, a rendkívül művelt ügyvédbojtár mit mond a lánynak, mivel andalítja, de erre választ senki sem kapott. Szidit nem mertem kérdezni, és amikor az általam jól ismert Mukihoz fordultam, elutasítást kaptam. Így ment ez két héten keresztül, amíg a látogatásunknak vége lett, és hazautaztunk Budapestre.

A következő év szeptemberében megint ott voltunk Zsolnán, a helyzet nem változott sokat, esténként Szidi és Muki ott ültek a nagyszobában, és Muki nagy gesztusokkal magyarázott, de senki sem tudta, mit. Végül egy napon a lánnyal való szokványos beszélgetés után Muki átjött hozzám.

-Szükségem van rád - mondta, vallomást akarok tenni.

-Miről? - kérdeztem csodálkozva.

-Szidihez való viszonyomról - mondta a fiatalember. - Arról van szó, hogy amikor tavaly megismerkedtem vele, elgondolkoztam, hogyan tudnám megnyerni magamnak. A teljesen műveletlen leány nem mutatott irántam semmiféle érdeklődést, és én töprengtem, hogy tudnám irántam való kíváncsiságát fölkelteni. Hosszú gondolkodás után odamentem hozzá, és elmondtam néki Boccaccio novelláját a firenzei leányról, aki számtalan kalandon ment keresztül a világban, majd hazatért Firenzébe, és ott mint szűz lány diadalmasan férjhez ment. Ezt a novellát azonban nem mint Boccaccio történetét meséltem el, hanem azt mondtam, hogy én találtam ki az ő mulattatására. A műveletlen, drága lány egyáltalán nem kételkedett abban, hogy az igazat mondom. Ettől fölbátorodtam, és egymás után meséltem el Boccaccio novelláit, Maupassant és Csehov történeteit. Egy esztendőn keresztül vagy kétszáz novellát mondtam el az én Szidimnek, ő rajongva hallgatott, és én vigyáztam, hogy senki titkomat meg ne ismerje és le ne leplezze. Így ment ez máig, és most nagy bajba kerültem. Nincs több novella fejem raktárában, hogy azt Szidinek elmeséljem. Tudsz-e segíteni rajtam?

-Mondtál Firenzuola-novellákat? - kérdeztem.

-Minden használható elbeszélést fölhasználtam.

Gondolkodtam a kérésén, de nem találtam semmit.

-Nagyon szép tőled, hogy beavattad a világirodalomba - próbáltam sikertelenül vigasztalni Mukit, aki kétségbeesetten ment el, de másnap ragyogó arccal jött vissza.

-Minden rendben van - mondta. - Másodszor mondtam el Szidinek Boccaccio novelláját a leányról, aki szűzen ment férjhez Firenzében. Szidi nem emlékezett rá, hogy ezt a históriát nem először mondtam el néki, és megtapsolta elbeszélésemet. Utána elhatároztuk, hogy hamarosan megtartjuk esküvőnket.

A következőkben részt vettem esküvőjük ünnepén, és aztán az éveket számláltuk, ahogy egyre több gyerek született, akiket - úgy gondoltam - a világirodalomból kölcsönöztek.

Csillaghegy, 2006. május 12.