Egy februári reggelen, mielőtt a Britishbe indultam volna, felhívott Szász Kati, aki tizennégy hónapja megjelent könyvem, a Happy Days in Hell angol fordítását végezte. A fordítás jobbra sikerült, mint ahogy reméltem: hibátlan angolsága mellett - és ezt is akartuk mindketten - mégis látszott, hogy idegen szerző írta.
Kati elmondta a telefonban, hogy előző este megérkezett látogatóba Tangerből Erényi Lili, és náluk szállt meg. Lili szeretne látni. Elhozhatja-e hozzám négy óra táján? Este nyolckor eljön majd érte, és hazaviszi. Megegyeztünk.
Négy órakor otthon voltam, és vártam Lilit. Húsz és egynéhány éves korunk óta ismertük egymást. Lili katonatiszt leánya volt. Lánytestvérei közül Paulina csúnya volt és kellemetlen, Klára szép és nagy igényű, ő maga különleges, a sok évvel fiatalabb Auróra pedig nagyon csinos. Hasonlóságot a négy leány közt senki sem tudott észlelni. Lili fiatal költőkért, írókért és művészekért rajongott. Gelléri Andor Endre kéziratos novelláit néki olvasta fel, és Lili mondta meg, melyiket adja le egy-egy szerkesztőségbe, melyiket javítsa ki, és melyiket dobja el. Fodor Józsefet, akit telente nehéz nátha kínzott, nagy narancscsomagokkal vidította. Nékem írógépen készített kópiákat költeményeimről, mielőtt első verseskötetem megjelent. Kedves volt mindenkihez, erőszakos, ragaszkodó, lármás és vidító. Mindenki tudta, hogy szűz, és hozzányúlni nem lehet. Senki sem kísérelte meg.
Néhány hónappal a második világháború előtt Lili a nővérével, az akkor már jól ismert táncosnővel kijött Párizsba. Én is ott tartózkodtam, és csodáltam bátorságukat. Klára ismert bárokban táncolt, majd a háború kitörése után Portugáliába utaztak. 1941-ben találkoztam velük újra, Tangerben. A város mint szabad kikötő, a Földközi-tenger Eldorádója, virágzott. Vízum nélkül, érvényes útlevéllel vagy amerikai vízummal bárki beléphetett a városba, tetszés szerint maradhatott, és munkát is vállalhatott. Miközben Spanyol- és Franciaország éhezett, a tangeri boltokban mindent kaphattál, fácánkonzervtől kubai rumig, whiskyig és amerikai cigarettáig, méghozzá vámmentes áron. Lili fehérnemű-varrodát nyitott, míg Klára a Barcelonából, Marseille-ből, Rómából, Palermóból, Athénből menekült magyar és nem magyar táncosnőkkel együtt a Gibraltárból és a tetuani spanyol kormányzóságról szabadságra átjött tiszteket szórakoztatta.
Lili sikereit elképesztőnek találtam. Elvégre fehérnemű-varrodát nyitni és egy kétszobás lakás egyik szobájában lakni - a másik szoba Kláráé volt - nem nagy eredmény. Ennek ellenére hetente kétszer Tanger jelességei - Langevin professzor a Sorbonne-ról, Paul Bowles amerikai író, Ákáli arab tanár és még sokan - délutáni teára ültek össze Lili szobájában. Több ilyen összejövetelen vettem részt: Santayana filozófiájáról, a rózsakeresztes mozgalomról, spiritizmusról beszélgettünk inkább, mint a háborúról. Amikor a teát ittuk, olykor hallani lehetett a rézágy ringását a szomszéd szobából, ahol Klára egy-egy tisztet fogadott. Ez a zaj Tangerben annyira otthonos volt, hogy legtöbbször észre sem vettük.
Mint értesültem, Lili összegyűjtött pénzén két arab házat vásárolt egymás mellett, és ott tizenhat szövőszékkel műhelyt rendezett be, ahol teveszőrből nagyon szép szőnyegeket szőttek. Műhelye helyi nevezetesség lett, és szőnyegeit Barcelona és Párizs legjobb üzleteiben árulták. Szász Katitól azt is hallottam, hogy Lili szép házat bérelt Tanger várfalán, és hogy nagy szerepet játszik a tangeri társaságban, melyet nyaranta olyan hírességek látogatnak, mint Tennessee Williams.
Több mint két évtizede nem láttuk egymást, de Lili jóval inkább negyven, mint ötven felé közeledőnek tűnt. Arckifejezése azonban meglepett.
- Mintha japán lennél - mondtam -, amikor átöleltem.
- Mindenki ezt mondja, pedig nincs, csak magyar ősöm. A repülőgépen japán nő szólított meg. Mikor angolul mondtam, hogy nem értem, megkérdezte, miért nem beszélek japánul, mikor minden héten látott Oszakában?
Beszélgetni ültünk. Többnyire ő vitte a szót. Mióta Tanger szabad kikötőből a független Marokkó része lett, nemzetközi fürdőhellyé változott. Ugyanekkor a részben európai lakosság - spanyol munkások, francia tisztviselők, tanítók, ügyvédek - hazatelepültek, helyükre arabok kerültek.
- Folyton új emberekkel ismerkedem meg. Szeretem a változatosságot. Mártával meg egy francia ügyvéddel mi hárman vezetjük a város szellemi életét.
- Ki az a Márta?
- Marthe de Ruspoli hercegnő.
- Aki a háború idején a gaulle-ista nőmozgalmat vezette Franciaországban?
- Bizony. De a háború után megundorodott a francia és olasz politikától, mert a férje olasz. Villát vásároltak Tangerben, és azóta tart a barátságunk.
- Mivel foglalkozik a hercegnő?
- Történettudós. Több könyvet írt. Ő fedezte fel, hogy Atlantisz elsüllyedésekor a lakosok egy része néhány bárkán megmenekült, és elérte a mostani Marokkó partját.
- Ne mondd! - nevettem. - Aztán atlantida hitről muzulmán vallásra tért át?
- Mindig drága, hitetlen ember voltál - jelentette ki Lili megértően. - Szó sincs itt hitváltozásról. A Szahara abban az időben rétekben, erdőkben és nagy folyókban bővelkedő táj volt. Az atlantidák azon vándoroltak keresztül, mint a zsidók később a sínai sivatagon.
- És letelepedtek ott?
- Ne röhögj! Persze hogy nem telepedtek le.
- Miért nem?
- Mert, mint Márta mondja, sejtették, hogy hamar elsivatagosodik. Úgyhogy a Nílus akkor még lakatlan vidékéig vándoroltak. Ott találtak otthont az elsüllyedt Atlantisz után. Hamarosan fel is építették Kheopsz piramisát. Ők lettek az egyiptomiak.
- Honnét veszi Márta mindezt?
- Többször járt Egyiptomban, kutatott a Szahara mélyén, és Marokkóban is részt vesz régi sírok felfedezésében. Ablonyi Károly doktor, aki tíz évet töltött szovjet fogságban, most pedig Hasszán király szolgálatában orvos, mondta el néki, hogy nem messze Agadírtól, vagy száz méterre a parttól látott egy négyszögű kőépítményt a vízben. Nyáron lejössz hozzám nyaralni a fiaddal, és megkérdezed Ablonyi doktort a piramisról. A hercegnő villájában pedig megcsodálhatod a remek szobrokat és a szarkofágot.
- Atlantiszi szarkofágot?
- Római szarkofágot. Márta borús időben kint ült a vízparton, vagy öt kilométerre a várostól Cap Malabata felé, mikor látta, hogy egy szarkofágot dob ki a tenger. Három órát kellett várnia, míg partra ért. Akkor leült melléje a vizes homokba, és sírni kezdett. Mert ugyan ki jár arra a parton, ilyen időben? Könnyei hamar felszáradtak, mert nagy, barna lovon egy szellem jött arra, felkötötte lovára a szarkofágot, és villája kapujánál letette.
- Honnét tudja Márta, hogy szellem volt?
- Mert nem kért pénzt. Arab nem csinál ilyesmit ingyen.
Csillaghegy, 2006. augusztus 10.