Ti mind egyéniségek vagytok!

Hazamenős karszalagom van a Szigetre, ami visszahozza az óvodáskor szellemét és ízeit, hazamenős - mormolom magamban, és arra gondolok, hogy menni fog-e csak simán, elég nagy vagyok-e ahhoz, hogy egyedül hazamenjek, vagy várnom kell, amíg értem jönnek.

Az volt az egészben a legrosszabb, amikor már mehettem volna, de még nem jöttek értem. Szerencsére én nem voltam az a gyerek, akiért elfelejtettek jönni, vagy akiért csak nagyon későn jöttek, hanem mindig pontosan, de sohasem azonnal, sohasem abban a pillanatban, amikor kész voltam, amikor indulnom kellett volna - szerintem.

Azóta gyakran előjött ez az érzés, illetve nem gyakran, de ha néha is, nagyon erősen. Legutóbb például akkor, midőn a felújításra vártunk egy bérelt lakásban, ahol nem volt ablak és nem voltak szobák, csak a szoba, ami egyben konyha is. Ültünk az ágyon, feleségem és én, de akkor éppen mindketten gyerekek, akik a táborban (úttörő) várják hogy értük jöjjenek.

Nem jön senki.

Nem jön senki, mindenki hazament már, a felnőttek itthagytak minket, értünk pedig senki sem jön. Csak lógatjuk a lábunkat az ágy szélén, és várunk, nem valami nagy reményekkel. Várunk, és rájövünk, hogy soha a büdös életben nem jönnek már értünk. Nem visznek haza, mert felnőttek vagyunk, ami jó, ami rossz, ha akarunk, itt maradunk végleg, de nem akarunk.

Egyszerre jövünk rá erre, és gyorsan összekapaszkodunk, hogy ne féljünk.

A Sziget más, itt már mi vagyunk a felnőttek, a többiek pedig éppen baromira örülnek annak, hogy senki sem jön értük.

A Hír TV sátra előtt Sebeők János déli tornát vezényel az érdeklődőknek. Nagy baj lehet, pedig a haza nem lehet ellenzékben, így tehát Sebeők János nemzeti tornája sem, de nem tudok igazán haragudni rá, mert ő mégiscsak Sebeők János, akit lehet szeretni, pedig nagyon hülye.

Ez a második nap, még minden és mindenki tiszta - viszonylag.

„Ti mind egyéniségek vagytok” - mondotta Brian, és valóban - itt mindenki egyéniség, csak a negyvenkét év távolsága mondatja velem ezeket a cinikus ostobaságokat, meg a tapasztalat, csak a korai időpont miatt szünetel bennem az empátia, és nézem szánakozva a szarul kifestett arcokat és a nekiszánást a szemekben, hogy ma este bizony kirúgják a ház oldalát. Olyanok, amilyenek. Biztos vannak közöttük egyéniségek is, innen nem lehet látni, de sok évvel ezelőtti önmagam sem tűnt valami ígéretesnek, most pedig mégis népszerű és nagyon okos vagyok...

Glen Matlock a nagyszínpadon (most visszaugrottam egy teljes napot), a közönség még tisztább, még józanabb, az egykori Sex Pistols-basszusgitáros pedig éppen megél a múltjából, nyomja a régi számokat, játssza az újakat és énekel. Annyira semmilyen hangja van, amilyen csak lehet, tisztességes, iparosmunka, mintha Pete Best zenekart alapítana, és Beatles-számokat énekelne.

Persze ez az egész nem a koncertekről szól, hanem a finom különbségekről, az apróságokról, a pillanatokról, amikor valami történik, vagy mintha történne, és csak én látom, mert éppen jó szögben állok, éppen jókor vagyok jó helyen, vagy a fény esik be a megfelelő szögben, de mire ezt végiggondolom, már eltűnik, én pedig viszem magammal, viszem haza az emlékét valaminek, ami talán meg sem történt.

Egy mozdulat.

A nedvesség ellen kihordott homok ad az egésznek valami tengerparti hangulatot, ahogy a homokban üldögélnek a szigetlakók (a nem hazamenős emberek), csak a pálmafák hiányoznak, no meg a tenger, de az nagyon.

A hazamenő is menő.

Nem látok már évek óta igazán elvetemült arcokat, nincsenek ijesztő és taszító figurák, a Sziget mátrixa átalakult a kezdeti időszakhoz képest, és akárcsak minden, ami az időben halad, ez sem egyértelműen rossz vagy jó, egyszerűen csak van, ilyen, mert ilyenek a körülmények, a menés nem áll meg, azért is menés...

Nagyon kevés hiányzik, hogy a Sziget folyamatossá váljon, hogy mindig Sziget legyen: egy városrész, ahol szabadság van, Chrisiana, a globalizáció és az alternatíva közös székhelye, ahol élesben kipróbálhatják egymást a cégek és az emberek, ahol művészek, iparosok, kereskedők kezdenek valamit elölről, a városok előtti korszakból, de a posztmodern tudomány minden játékszerével felszerelkezve, már csak az elhatározás hiányzik, a politikai akarat, hogy akkor menjen, akkor legyen ez a dolog mostantól mindig így.

Én bírnám.

Az anarchia szponzorált változata, ahol végre a multinacionális cégek hozzák a törvényeket, és feloldódik a nemzetállam tarthatatlan koncepciója. A korporációk rendje, rendetlensége, egy önfenntartó kísérlet.

Délután még Ministry a nagyszínpadon, a világzenein pedig folyamatosan a csoda, Afrika és egyéb szigetek.

Svédül üvöltenek valamit a fülembe, amit nem találok kellemesnek, de egyébként minden rendben van.