Marci, Hevesen
Beszélgetés Esterházy Mártonnal
Murányi András
2006. 07. 05. · Hócipő 2006/14
Esterházy Márton azon kevesek egyike, aki még
futballista volt, és ebbéli minőségében gólt rúgott a braziloknak,
aztán a kanadaiaknak is, de ez utóbbi tényállást valami nagy vereség
miatt törölte az emlékezet. Hát Mexikó? - sajnos, ilyen felvetéssel is
élnünk kell alább, miközben felelevenítjük, persze, hogy a Honvéd
csatáraként nyert néhány bajnokságot és kupát, s az AEK Athénnál meg a
Panathinaikosznál szintúgy könnyes szemmel gondolnak rá. Ugyanakkor
kérdés: legenda-e, hogy nevezett egy kastélyban nem húzott papucsot?
Tudja-e, ki a Kispest jobb-bekkje? Dekázik-e ülve a négy testvér?
Egyebekben alanyunkat bátorkodunk azzal is zaklatni, hogy jobban ír-e,
mint ahogy legismertebb testvére, a volt éktárs, Péter labdarúg (vagy
fordítva), plusz elemzésre késztetjük a magyar futball meg a
németországi vb okán. De kinek a nevét szedték nagyobb betűvel?
Ön most olyan, mint a szovjet hadsereg.
Amennyiben?
Ideiglenesen hazánkban állomásozik.
Az tény, hogy az utóbbi másfél hónapban sokat utaztam, így az interjúidőpont-egyeztetés fázisai külföldi tartózkodásaim idejére estek: vb, vb és üzleti út, nyaralás... Ráadásul még azt sem mondhatom, hogy itt a vége.
Elődöntő, döntő a helyszínen?
Pontosan.
És, eddig el van ájulva?
Közhely, viszont abszolúte találó: Németországban vb-láz van, a legeldugottabb sarok legjelentéktelenebb pontja is a világbajnokságról szól. A hangulat, a miliő kivételes, ellenben a játéktól nem kell engem fellocsolni. Kevés a jó meccs, a spontaneitás; szervezett, felépített csapatokat láthatunk, és nagyjából ennyi.
Álkérdés, de azért: lenne helyünk ott?
Tessék csak megnézni a mezcseréket... Tíz éve, a Ferencváros- Newcastle UEFA Kupa-mérkőzésen döbbentem rá igazán, mi is a helyzet: egy színes bőrű ember nyújtotta át a dresszét magyar kollégájának, és ha visszafogott vagyok, akkor is csak azt mondhatom, jelentős különbség mutatkozott a két futballista megjelenése között.
Akkor most itt a vég?
Most? Reálisan az van, hogy ötvennégy óta kevés sikert ért el a magyar labdarúgás: a Ferencváros hatvanötben nyert VVK-t, a Dózsa egy évtizeddel később BEK-elődöntőt játszott, aztán a Ferencváros eljutott a KEK-, majd a Videoton az UEFA Kupa-döntőig, és kilencvenötben már az is óriási bravúrnak számított, hogy a Ferencváros bekerült a Bajnokok Ligája-főtáblára. Amióta a futball üzletággá fejlődött, csak nő a különbség; napjainkban úgy fényévnyi a távolság.
Mi az érfelvágás alternatívája?
Pénz kell, és nem csupán az élsportot, hanem az utánpótlást támogatni, de ezt csak halkan mondom, mert az utánpótlásos verziót szépen elkoptatták már.
Feltételezem, hogy a nyolcvanas években sem ömlött a pénz a magyar futballba, viszont volt egy topválogatott. Mitől, hogyan?
Fel voltunk készítve.
Ennyi?
Jelenleg kevés a munka a mai hazai futballban. Melyik sztárcsapat vesz ma magyar játékost?
Aztán jött Mexikó. Elő a titokkal!
Okossággal két évtized távlatából sem tudok szolgálni. Mondják, hogy vérdopping... Hát, ha alvás közben lehet vérdoppingoltatni, akkor nyilván álmunkban kaptuk az adagokat. Komoly emberek tudják azt is, hogy Tatán hová ástuk el az ampullákat...
Tényleg, hová?
Ássák ki azok, akik ennyire tudják!
Kollégám, Hegyi Iván anno azt látta Mexikóban, hogy amíg a csütörtöki edzőmecscsen úgy megy a válogatott, mint a huzat, addig, ugye, a hétfői, szovjetek elleni mérkőzésen mindenki csak szédeleg; Garaba hómezőt is látott...
Tizenöt ember soha nem reagál egyszerre ugyanúgy ételre, hőmérsékletre, edzésmunkára satöbbire... Mármost a szovjetek ellen mindannyian ugyanolyan tompák voltunk, és nem tudjuk, miért. De akárhogyan is volt, amondó vagyok, hogy annak a letámadásos, gyors, agresszív futballnak, amelyet mi képviseltünk akkoriban, egyszerűen nem volt alternatívája Mexikóra, ahol a leggyilkosabb időben, déli tizenkettőkor kezdődtek a meccsek.
Elhibázott felkészülés, a forró Mexikót vizionáló edzőtábor a hideg klímájú osztrák hegyekben, Nyilasi lezavarása a buszról az indulás előtt: megannyi talány...
Ráadásul mi soha nem tudtunk semmit: mivel nem kezeltek bennünket felnőttek módjára, legföljebb találgattunk, mikor mi van.
Ma már, a nulla-haton túl, úgy gondolunk vissza erre az együttesre, mint a legnagyobbak egyikére.
Pedig már a nyolcvanas években is mennyit hallottuk: hogy' merészelitek ti Puskás és Tichy sportágát űzni?
Ki ma a Honvéd jobbhátvédje?
...
Akkor a virtuálisból menjünk vissza a mostani, konkrét labdarúgás világába: milyen volt a négy, még lapzártabarát vb-negyeddöntő?
Olasz-ukrán: papírforma. A németek továbbjutása az argentinok ellen nem meglepő, ugyanis a vendéglátók rendkívül motiváltak, és akkor ott van még a hazai pálya előnye. Az angol-portugál nem volt rossz meccs, azonban a végén azt gondoltam, Beckhamék higgadtabbak lesznek a tizenegyespárbajban: ehhez képest négyből hármat kihagytak. A portugálok két éve Eb-ezüstöt szereztek, és most is elöl végeznek: ez mindent elmond a labdarúgásukról. Ami a francia-brazil derbit illeti: teljesen kész vagyok. Elsősorban úgy voltam vele, hogy visszamegyek Németországba, és még kétszer látom a brazilokat... Erre tessék. Ilyen jó csapatot ilyen rosszul játszani... Úgy fest, a brazilok a saját csapdájukba estek: a csoportkör nem okozott számukra megerőltetést, aztán a ghánaiakat is lazán múlták felül a tizenhat között, és talán elhitték, hogy nekik ezúttal a közepes is elég. És nemhogy a formájuk nem javult mérkőzésről mérkőzésre: búcsúmeccsükön helyzetük sem volt. A franciák közepesen kezdtek, aztán mind jobban belelendültek, a tetejébe Zidane úgy futballozott a brazilok ellen, mint fénykorában. Ezúttal nem csupán megráncigálták az oroszlán bajszát: egyszerűen letépték a fejét.
Beszéljünk inkább a rodoszi nyaralásról?
Az csodás volt. Éppen tizenkilenc éve nem játszom már Görögországban, úgyhogy ha nem velem történik, el sem hiszem: sétálunk a tengerparton, mire odajön hozzám egy ember, hogy bocs, te futballista voltál? Igen. Nem te vagy az Esterházy? De. Őrület... És tudja, hány ilyen sztori van még?
Hallgatom.
Kilencvenötben a testvéreimmel kint bóklásztunk, amikor György betért egy aranyboltba. Honnan jött? Magyarországról. Hogy hívják? Esterházy. Esterházy? A tulaj meglátott engem is, rögvest beinvitált, a vonatkozó aranyakat meg elvihettük a felének a feléért. Étteremben ugyanez a szituáció, azzal a kitétellel, hogy Pireuszban járkálgatva úgy tucatnyi vendéglős állt sorba: Márton, csakis nálunk ehettek! És persze életünkben nem ittunk még annyit a tulaj kontójára, mint akkor, ott. De a legszebb az, hogy teniszezésre van egy dioptriás napszemüvegem, amelyben úgy nézek ki, mint egy darázs: nem felismertek abban is?
Tizennégy évesen bezzeg nem.
Szegény mamóka, honnan tudhatta volna, hogy' hívnak? Osztálykiránduláson voltunk az Esterházy-kastélyban, és a néni rámripakodott, hogy én sem vagyok kivétel, vegyek jegyet meg húzzak papucsot. Márpedig én nem veszek, mondtam, tudniillik otthon vagyok. Mi az, hogy otthon, húzta tovább magát, végül az osztálytársaim magyarázták el neki: tényleg Esterházy.
Újabb segítség: Péter szerint neki jelentős szerepe volt abban, hogy amikor Marci kamaszként másfél évre abbahagyta a futballt, visszatalált a sportágba, sőt.
Épp most jutottam a legújabb könyve végére: mondtam is neki, te, Péter, itt annyi minden szól rólam, hogy adhatnál némi százalékot a bevételből.
Permanens frocli?
Nemrégiben tartottuk az ötvenedik születésnapomat, ahol írásba kaptam, hogy én vagyok a legjobb futballista a családban. Ez, huszonkilenc válogatottsággal a hátam mögött, jólesett nagyon. Amúgy volt idő, amikor Péterrel azon versenyeztünk, kinek írják nagyobb betűvel a nevét, de hát kisvártatva egyenlőtlen küzdelem alakult ki, lévén, hogy ha jól játszottam Athénban, márpedig ez előfordult néhányszor, a nevemet háromszor akkora betűből szedték ki a címoldalon, amekkorát a sportújság címe elfoglalt. Megjegyzem, a Kossuth- és a Béke-díj nyomán mostanság rosszabbul állok...
Előre is elnézést kérek: Péter jobban futballozik, mint ahogyan Márton ír?
Büszkén említhetem, hogy amikor hazajöttem svájci légióskodásból, és a sportnapilapban jegyzetféléim jelentek meg, Péter megdicsért: heti rendszerességgel ilyen jópofa írásokat publikálni, ez igen!
Meddig játszottak együtt?
Nagypályán egy évet. A Csillaghegy négy-négy-kettes hadrendben lépett fel, és mi voltunk a kettő.
Kicsoda a bátyja? Futballista és író? Író és futballista? Hasonló?
Péter egy ötvenhat éves, őszülő zseni. Aki labdarúgó akart lenni, és reggeltől estig nyomta. Kicsiben jól játszott, pengésen tett-vett, de ahogyan magáról megfogalmazta: megmaradt negyedosztályú játékosnak.
Más egy tesóval éket játszani?
Úgy van. Másként szólunk, lelkesítünk. És már csak azért is más, mert én még embert nem hallottam úgy reklamálni, mint őt: bíró sporttárs, a több szem többet lát elve alapján nem gondolja-e, hogy meghallgatja esetleg a partjelző véleményét is?
Egyebekben kivel, hol?
A testvéreim közül Mihállyal nem szerepeltünk egy csapatban: ő akkor futballozott Csillaghegyen, amikor én KSI-s voltam. Györggyel a Kerületben és a Budafokban is játszottam, s mivel védő volt, időnként hátraszóltam neki: engem ez és ez bántott elöl, ha később lerendeznéd... Hm, egy alkalommal, de éppenséggel nem miattam, labdástul kirúgta a csatárt az oldalvonalon kívülre, és a szituáció olyan volt, hogy a bíró csak annyit mondott: sporikám, könyörületesebben! Édesapámról se feledkezzünk meg: mint Péter megírta, jellegzetes, szögletes mozgásával őrületbe kergette a védőket.
Ma is megy a móka?
Kevésbé. Amíg korábban a vasárnapi ebédek előtt rendre futballoztunk egy jót családilag, addig manapság már csak jelesebb ünnepnapokon találkozunk kollektíve a labdával. Ki tud többet dekázni, ki tud ülve többet dekázni, ilyenek.
Hát a gyerekek?
György fiából, a tizennyolc esztendős Matyiból még lehet valaki. Érdekes, annyi szent: a balhátvéd és futballbíró fia kapus plusz bíró. Péterrel nem is tudjuk kezelni a helyzetet.