Nem mese az, gyermek
Lengyel László
2013. 10. 16. · Hócipő 2013/21
Benedek Elek 1921-ben a trianoni Magyarország elől menekülve, hazament a Székelyföldre. Egyszer s mindenkorra elege lett a székelykedő és magyarkodó hatalmasokból és a furkósbotos Ébredő Magyarokból. Mostanában gyakran elgondolkodom, mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Kolozsvárról Pestre apámhoz? Ha apám a szovjet fogságból Erdélybe megy anyámhoz, és Kolozsváron házasodnak, ha én is a Majális utcában, a botanikus kert fölött növök fel, mint unokatestvéreim? Ha szüleim a Házsongárdi temetőben nyugodnának, mint anyai nagy-déd- és ükszüleim, vagy a kisbaconiban, mint az apaiak? Ha másik hazámban élek és halok? Hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetköziség, az erdélyi magyar önazonosság története 1950-től napjainkig? Szovjet-román-magyar sztálinizmus. Erőltetett iparosítás, erőltetett orosz- és romántanítás. Orasul Stalin. Mezőgazdasági kollektív, de a fiatal hívő kommunista írók már túl vannak azon, hogy megénekeljék a búzamezőket, ahol a kalász nem román, nem magyar, hanem internacionalistakommunista. Itt nincs hruscsovi olvadás, nincs XX. kongresszus vita, nincs a párt áldozatainak újratemetése - ugyanaz a Gheorghiu-Dej és emberei vannak. Mire híre jön, hogy Budapesten kitört a magyar forradalom, már le is verik. Azonnal kiderül, hogy nemcsak idegen magyarok vagyunk saját földünkön, városainkban és falvainkban, de ha kell, ellenforradalmárok is. Nincs román-magyar-szász-zsidó sorsközösség. Nincsenek román vagy szász ötvenhatosok. De van román köznép, amely ugyanúgy érez, mint 18-19-ben és 44-45-ben: azt kaptátok, amit megérdemeltek, ez a mi földünk, a mi házunk, a mi terünk. Magyar szekusok románul róják föl a bűnöket és ejtik hálóba még a legjobbakat is: Szilágyi Domokos. A székely paraszt megállapítja, hogy a kintiek megint elrontották, ahogy mindig el szokták rontani. És Hétfaluból bejár a brassói Steagul Rosuba, ahonnan hazafelé menet vagy ő veri, bicskázza meg a románokat, vagy azok őt.
Aztán megjön az átmenetinek látszó Nicolae Ceausescu, aki negyedszázadig uralkodik. Vele a román olvadás. Pimaszkodik az oroszokkal - tetszik. Kacérkodik a Nyugattal - tetszik. Elismeri Nyugat-Németországot és Izraelt - tetszik. Elhiteti, hogy elfogulatlan, sőt, velünk van, magyarokkal - tetszik. Magyar ifjú újmarxista és reformkommunista nemzedék. A román-magyar megbékélés álma. 1968, Brezsnyev és Kádár rendszereivel szemben: nem hagyjuk Prágát, minket nem foglalnak el csörömpölő baráti tankok. Egy csipetnyi szabadság azoknak, akik kimaradtak 56-ból.
Megismétlődik az első, 45-47-es baloldali nemzedék illúziófoszlása a 67-68-asoknál: a felszabadító, demokratikus, nemzetek autonómiáját komolyan vevő, román, magyar, szász és zsidó sorsközösséget elfogadó, nyitott és színes világ helyett a sovén, elnyomó, diktatórikus, nemzeti kommunista román párt és állam, állam és párt kora jön. Nemcsak a közszabadság pillanatai semmisülnek meg és válnak a közelnyomás napjaivá, ólmos éveivé és évtizedeivé, de se az erdélyi románok, se az erdélyi magyarok nem tapasztalhatják meg a mindennapok privát szabadságait, amivel a kádárista magyarok vigasztalódhattak. De talán a közönséges jogfosztásnál is tragikusabb annak átélése, hogy megérkeznek az új foglalók százezrei Olténiából és Munténiából, akiknek Kolozsvárt, Váradot, Szatmárt, Vásárhelyt, Sepsiszentgyörgyöt elfoglaló betondzsungel lakótelepei, gyárai, kocsmái, piszka, ordítozása semmivé teszi az erdélyiséget, a miénkből övékét, a sok száz éves kultúrából és civilizációból mai kultúrátlanságot és civilizálatlanságot, holnapi idegen világot készít. Ez a valódi megszállás. Immár nem hatósági szállások, őrtornyok, kaszárnyák és bürók őrzik a felségjogot, hanem tulajdont, vagyont, állást, egymás közti életviszonyt teremtő, bevándorló százezrek és milliók. A patriarchális, szokásokat tartó, minden elnyomást ellenkultúrával ellensúlyozó román, magyar, szász, zsidó, örmény keverék kultúra, táj megbontva, holtan kiterítve fekszik a boncasztalon.
Szeben és Segesvár templomain és polgárházain, a szász falvak portáin felirat: szászok eladók. És mehetnek a maradék zsidók is: fel is út, le is út. Kultúrájuk meghal. A magyarok pedig a fal mellett osonnak korábbi utcáikon, halkan beszélnek egymás közt is magyarul. Az erdélyi románok morognak és duzzognak a foglalókra, de kussolnak. A székelyek bezárulnak egyre sivárabb és szegényebb, igaz, még magyar falvaikba. Erdélynek ekkor vége lett. A közös civilizáció, a közös nemzetközi és vallásközi világ, ha volt, halott. Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.
A romániai magyar kimaradt a sajátos kádári kispolgáriasodás negyedszázados békés fejlődéséből. A homo kadaricus megismerte a tulajdon, a privát szféra szabadsága, a határátlépés, a munka- és a jövedelemszerzés hideg és kegyetlen, de működő kultúrájának elemeit. A Ceausescu-hatalom erdélyi emberének nem lehetett tulajdona, háztájija, műhelye, Keletet és Nyugatot bejáró útlevele, sőt, együtt kellett élnie olyanokkal, akikből tökéletesen hiányzott az együttélés, a munka, a pontosság, a szótartás, a minőségérzék, a nyelv civilizációja, de megvolt bennük a hatalom kegyetlensége és pökhendisége. A magyarországi tömegeknek 1962 és 2010 között volt dolguk a politikai felvilág diktatúrájával, de nem találkoztak a mindennapi önkény és zsarnokság, korlátoltság és fojtogatás elnyomásával, amit nem a felső hatalom, hanem a munkatárs, a szomszéd, egyszóval az egész külvilág gyakorol, ami elől nincs hová bújni. Az elnyomás és a potyautas magatartás, az államtól való függés és az állami ember brutalitásának tömegkultúrája hozta azt a keserű fölismerést: de hiszen ez nem az a román nép, amelyet ismertünk, nem az a nemzet, amellyel együtt élni és egyezkedni igyekeztünk, akinek a belső tája majdnem ugyanaz, mint a miénk. Hogyan és mikor egyezik ki egy nemzet egy olyan foglalóval, aki nem vesz se róla, se világáról tudomást? Akikkel csak verekedni lehet a buszon a Monostori negyed felé, akik ordítoznak nyolcvanéves anyánkkal hajnali négykor az alimentara előtti hosszan kígyózó sorban, akik megállítanak