Home run
Uj Péter
2006. 07. 05. · Hócipő 2006/14
„No fun, my babe, no fun”
Iggy and the Stooges
A posztnyaralási depresszió széles körben ismert jelenség, ugye, többnyire iskoláskorban alakul ki: vége a szünetnek, holnap tanítás, nulladik óra orosz, röpdolgozat, mozgást jelentő igék. Na, ezt most egészítsük ki (súlyosbítsuk) egy jelentősebb kulturális sokkal, amelyet szintén hagyományosan elszenvedünk, amikor oda- vagy visszafele átlépjük az országhatárt, és akkor a művelet eredményeképpen kapunk egy ideg-összeroppanás közeli állapotot: húsz, Magyarországon eltöltött perc után már úgy érezzük, hogy ezt nem lehet ép ésszel kibírni. És Budapest, az elmebaj fővárosa akkor még kétszáz kilométernyire.
Lépjük át a határt Letenyénél, több mint kétezer kilométer kvázi-európai autózás után: ahogy átérünk Magyarországra, néhány kilométer, és megszűnik az autópálya, ugye; a horvátok megépítették szépen végig, valószínűleg inkább csak becsületből, mert forgalom alig van Varazsd és Muracsány (Letenye) között. Valami csoda folytán egyébként a horvát államkassza nem is rokkant bele az autópálya-építésekbe, pedig építettek kábé háromszor annyit harmadannyi idő alatt, mint mi, de hát Horvátország valami kedvezőbb geopolitikai realitás talaján helyezkedik el, vagy távolabb a Kárpát-medence szívcsakrájától, amely karmikusan akadályozza a világ legzseniálisabb népét abban, hogy normális utakat építsen, mindegy, ez már akkor nyilvánvaló volt, amikor kiderült, hogy a horvátok alagutakkal, viaduktokkal, hegységeken át olcsóbban építik az autópályájukat, mint mink a mienkét pingpongasztal simaságú terepen, lényeg a lényeg, hogy a horvátoknak most nem kell visszaáfázniuk az útra költött pénzt.
Tehát az E71-es európai főút hirtelen megszűnik, a helyén valami sáros, kivilágítatlan, repedezett aszfaltszerű kanyarog, több ezer kilométer vezetés után tényleg meg tud lepődni az ember, hogy létezik még a sárfelhordás jelenségcsoportja, ilyesmivel még a legmezőgazdaságibb nyugati térségekben sem találkozni, pedig történetesen körbeautóztunk két nagy olasz borvidéket, de az olasz traktor valahogy nem hordja föl a sarat az útra, hogy lábat töröl-e vagy levitál, nem tudom, de nem hordja föl, na.
A magyar nemcsak energiatakarékos, de következetes nép is: ha már az utat nem világítja ki, akkor a szénásszekeret miért világítaná? Disszonáns volna. Tehát Letenyétől alig tíz kilométerre kis híján beleszállunk hátulról egy kivilágítatlan szénás szekérbe: szívroham, agyérgörcs, kétezer európai kilométer alatt ekkora hülyével nem sikerült találkozni, valamiért másfelé nincsen szokásban európai főúton kivilágítatlanul szekerezni. Újabb tíz kilométerrel odébb egy kinnfelejtett negyvenes táblánál (útépítés van, állítólag, de útépítés nincs, csak kétszer két tiszta sáv, az egyetlen széles szakasz a környéken, mindenki itt próbál előzni, nyilván) traffipaxol a cseles helyi közeg, hogy rohadna le a tányérsapkája, amikor már a helyezkedésből nyilvánvaló, hogy nettó kibaszásra megy a dolog, közlekedésbiztonsági szempontok a legkevésbé sincsenek, nem is lehetnek, ebben az országban nem lehetséges, hogy legyenek, majd később alátámasztja bőven néhány száznyolcvannal előzgető audista, mondani nem kell, ugye, hogy kétezer európai kilométeren traffipaxot nem láttunk, de száznyolcvannal előző barmot végképp nem, valamiért arrafelé száznegyven alatt is lehet tökös csávónak lenni.
Ez eddig kábé negyven kilométernyi élmény Magyarországról, és ehhez vegyük még hozzá a látványt, ami gyatrán kivilágított városokból, falvakból felsejlik, a házakat, portálokat, reklámokat, cégéreket. Ahogyan a magyar nyilvánvalóan karmikusan képtelen rendes utat építeni, ugyanúgy képtelen tisztességesen kinéző házat is, és tényleg megrázó ilyenkor, hogy a legnyomorultabb szlovén, horvát vagy olasz falu összeszedettebben, kulturáltabban néz ki, mint Budapest legelitebb lakónegyedei, a határ környékén megcsodálható települések főutcáiról nem beszélve. Tovább nem is kell folytatni az utat, a nyomorúság magyar tengerét, a Balatont végigvenni nincs hely, nincs idő, és nem is lenne méltányos, na, mert ottan konkrétan 1983 van, és alighanem az is marad már mindörökre, még ötven évet ki kell húzni, és akkora már világszenzáció lesz ez a késő kádári skanzen, élő és máig harcoló NDK-s turistákkal és az őket kifosztani próbáló, szarrá klopfolt rántott húst és mirelitkrumplit hordozó filcmellényes pincérekkel, néptelen vurstlikkal és a nagymama hátára tetovált zimmer freijel.