Csatorna töltelék - 2006/13

Vákumba került a honi televíziózás, a labdarúgó-világbajnokság mintegy magába szippantotta az egészet, nincs semmi, és az is csak halkan, de persze, labdarúgás az van, totális, minden helyszínen megjelenő, általános focinézés uralja a várost, mintha már meghonosodott volna ez a játék hazánkban is, pedig dehogy...

Ez idáig teljesen rendben is lenne, de mi van azokkal, akik nem akarják nézni a meccseket, mondjuk, éppen azért, hogy később megnézhessék, mert nem akarnak részleteiben látni egy mérkőzést, hanem az egészet akarják látni, finnyás perverzek, mint én, mert elég volt a köntörből és a falazásból, rólam van szó, most kivételesen saját példámmal világítom meg azt a helyzetet, melynek elemzése egyébként az egész világ érdeke, és már előre aggódom azokért a népekért, akik nem olvassák a Hócipőt, mert bizony vannak ilyenek, de remélem, legalább brutálisan gazdagok, valamint kevesebb hülye politikusuk van, hogy valamelyest kárpótolva legyenek, khm.

Elszakadva a lap végbélnyílásától, rátérek a lényegre, saját sorsomra.

A kiszámíthatatlan végzet és az olvasó tömegek egyöntetű akarata kiszólított a Vörösmarty térre, hogy összefirkáljam frissiben megjelent könyvemet, és ezen aktus végeztével a Ráday utcába indultam, hogy ott eleget tegyek a pécsi tömegek azon óhajának, miszerint én képviseljem őket a romlott főváros forgatagában, jelesül a könyvhét kihelyezett helyszínén, a Ráday utcai pódiumon, ahol nagyon kevesen, de ez most mellékes.

Egyszerű ötlettel kezdődött, midőn életem párjának legnagyobb megelégedésére azt vetettem fel, hogy az őrületes távot gyalogosan tegyük meg, miközben otthon szorgalmas merevlemezes felvevőm rögzíti a soros meccseket, szám szerint hármat, tehát dél, délután, este, már csak a gyengébbek kedvéért. Az alaphelyzet megfelelő volt: a Vörösmarty téren nem volt kivetítő, csak a könyvek, melyekből, szerencsére, nem informálódhattam a meccsek állásáról, ami egyébként is ellenkezett volna akaratommal, mert otthon akartam végignézni mindet éjszaka, amikor a levegő balzsamos, és a hülyék már alszanak (már amelyik).

Az első sokk az Erzsébet téren ért, ahol a szabad demokraták - ugyancsak a nagy érdeklődés miatt - visszaállított vidám barakkja egyben a labdarúgó-világbajnokság kedvelőinek zarándokhelyévé is vált, akik egy rohadalom méretű kivetítőn követték az eseményeket, ami, ugye, meccs, ráadásul hangosan. Kezemet a fülemre szorítottam, tekintetemet leszegtem, és feleségem vezetésével próbáltam süketen, valamint korlátozott látással átverekedni magam a téren, ami sikerült is, bár majdnem meghallottam valamit, amit végül is nem, de alig-alig.

Az Astoriáig minden rendben, bár néhány lakásból kihallatszott az üvöltve hallgatott tévé, de szerencsére a forgalom zaja elnyomta, sőt a Kálvin téren is, de jaj, a Ráday utca bejáratánál már valamelyik kocsma teraszán ott volt a készülék, aztán minden kocsma minden teraszán, végig a 47-es számig, ahová félreértésből, majd onnan vissza megint, ahogy már említettem: süketen, félvakon, vezetve (mind a vérpadig).

Mondanom sem kell, hogy nagyszerűen képviseltem Pécs érdekeit, ha vannak ilyenek. Ültem a pódiumon, fölöttem és mellettem sátor, előttem hat fő mint néző, és közben valaki diszkréten hugyozta le a sátrat odakintről, azt hive, hogy észrevehetetlen marad cselekedete, azonban a ponyva felerősítette a hangot, és nemsokára kedélyes ammóniafelhőben ücsörögtem, miközben megpróbáltam a szokottnál is szellemesebb lenni, hátha önnön megnevettetésem által elkerülöm a negatívba fordult perisztaltika kellemetlen következményeit.

A vizelet finoman becsorgott a sátor alatt, de komolyabb következménye nem lett, elvégre könyvhét van, ami az nekünk, mint a bajoroknak az Oktober Fest, vagy a majáknak az emberáldozat - mindent szabad.

Úgy értem haza, hogy nem tudtam meg az eredményeket, de ehhez teljesen idiótán kellett vislekednem, a kihelyzett asztaloknál ülők már megpróbáltak déli gyümölcsöket hozzám vágni és aprópénzt, csak szerencsére nem hallottam gúnyolódó megjegyzéseiket.

Másnap a Mammutban, ahol hét helyen mennek a meccsek, de ezek csak azok, ahol direkt, mondhatnám, publikplész, számtalan egyéb sufniban ugyancsak, pusztán a munkatársak szórakoztatására. Visszavágva Pécsnek a cserbenhagyásos képviseletért (ahol mondanom sem kell, a meghirdetett művészekből alig jött el valaki, mármint pécsi), a helyszínen vettem (veszek) elégtételt, és a Széchenyi téren adtam elő filozófiámat Miskolcról és Pécsről, de erről kicsit később, előtte az élmény: Pécs határában, a semmi egy murvával felhintett szegletében, óriási kivetítő, előtte senki, rajta megy a meccs, mobilvécék, valamivel messzebb alkoholt mérnek gondos kezek. Egyetlen vendéget sem láttam, de a pincérek akkorában láthatták az aktuális kapust, hogy a füle majdnem két emelet (a jó szemű orvos nem tévedett - mármint ebben).

Szóval Miskolc.

Elmondom önöknek is. Azért települt annak idején a nehézipar Miskolcra és nem Pécsre, mert Pécsen meleg van, Miskolcon viszont mindig hideg, és a nagy hőleadással járó kohászat révén próbálták meg a létező kommunisták kiegyenlíteni a két város éghajlatát. Nem sikerült. Ez sem sikerül.

Semmi sem sikerült.