Nyugdíjas TV

Para-Kovács Imre

2006. 05. 24. · Hócipő 2006/11

Hazudnék, ha azt mondanám: jó előre bekarikáztam a műsorújságban a Szenes-turné időpontját, nehogy lemaradjak róla, de még csak azzal sem állítanék igazat, ha vad érdeklődésre hivatkoznék részemről a műfaj iránt, mert - a dalai láma szép szavaival élve - hidegen hagynak a létező szocializmus slágerei, valamint slágerénekesei, nagyon jól megvagyok nélkülük, és egészen biztos vagyok benne, hogy ők is nélkülem, legalábbis még sohasem fordult elő, hogy Aradszky László kétségbeesetten felhívott: írnék-e róla kritikát.

Mindenekelőtt szeretném megjegyezni: nem vagyok illetékes - én már azokat is rohadtul untam, akik ezt a nemzedéket voltak hivatottak leváltani, nekem már Zorán is mamut volt, amikor zenét kezdtem hallgatni, viszont sohasem gondoltam, hogy Gödöllőn, a nyugdíjasotthonban CPg-nek vagy Vágtázó Halottkémeknek kellene szólnia, mert szerintem jók, valahogy már kora ifjúkoromban is tisztában voltam vele, hogy az emberek nem változnak, maradnak olyanok amilyenek, legalábbis amíg élnek.

A Szenes-turné résztvevői és közönsége kétségtelenül él, és ha már él, akkor joga van olyan zenét játszani és hallgatni, amilyet szeret. A közszolgálati médium szerepe ebben kérdéses lehet, de ismerve a Magyar Televízió nézőinek összetételét, tulajdonképpen helyénvaló a műsor pozicionálása, legalábbis addig, míg nem indul be a Nyugdíjas Tv.

Kezdeném rögtön a spottal, ami jó, kétségtelenül erős, és kiválóan rájátszik arra a retró-szocreál-külvárosi hangulatra, amiből a Szenes-turné építkezik. Faros Ikarus, címer-parafrázis, boldog hidegháborús idők és sohasemvolt sztárok...

Aztán megkezdődik a műsor, korrekt vidéki művelődési ház, kicsit zavart nyugdíjasok, és Bella Levente, a Megasztárban megismert énekes, aki a XIII. kerületi Maci Laci hasonmásversenyen is előkelő helyen végzett, de most nem énekel, csak konferál.

Remélem, nem árulok el titkot, de Payer Andrásnak és Mary Zsuzsinak már egyáltalán nincs hangja, ami persze, teljesen felesleges is lenne ebben a közegben, mert a helyiek egyáltalán nem a produkciót figyelik, hanem saját fiatalkorukba révednek, amikor még Peponen kapszula nélkül is vidáman ment a vizelés, a tavaszok pedig nem csak a gázszámla mérséklődéséről szóltak. Az azonban meglepő, hogy Gallusz Nikolett, aki a Madách Színház jeles művésze, milyen jól illeszkedik ebbe a kicsit fakó, kicsit hamis danolászásba, arról nem beszélve, hogy egyáltalán mit keres itt, bár a magánéleti viszonyokat nem nagyon ismerem.

Szóval hamis, mesterkélt, rettenetesen külvárosi, de van valami dacos humora az egésznek, ahogy egykori művészek még egy utolsót szórakoznak a nagy magyar semmi közepén, és megpróbálják magukat jól érezni. Szép, komoly feladat.

Szenes Iván az első sorból figyeli a műsort, mellette pedig Szenes Andrea. Mindenki a helyére került - ezt már akkor is éreztem, amikor Torgyán József mellett ültem a Buzerában - az MTV egykori dicstelen alelnöke itt, a Havas Henrik által is megénekelt magyar vidéki művházban ücsörög egy borzalmas kalapban, és egyre szélesedő arcán idült mosoly... Még szerencse, hogy van utánpótlás, és a politika sem fog alkalmatlan fogyatékosok nélkül maradni, mert akkor nem tudnánk min röhögni az elkövetkező években.

Apostol együttes, Koós János, Kovács Kati - egy elsüllyedt világ tanúi, miközben a közönség soraiban hárman is akadnak, akik éppen az aranylakodalmukat ünneplik, ami csodálatos véletlen, de pontosan leírja a helyzetet: ötven év házasság, ötven év slágeripari tevékenykedés, csak az hiányzik, hogy a szájbergyerek bocsánatot kérjen.

A zenekar élőben játszik, a kép áteresztve a sztárfilteren, amitől kap az egész valami jótékony homályt, tompa csillogást, mintha túl sokáig tárolták volna valami elfelejtett polcon. Ez a Hubertus világa, a rumpuncs univerzuma, a zsíros kenyér és Fékon-ingek bolygója, ahol mindenki lehet Superman, csak meg kell találni hozzá a megfelelő Smallville-t, no és a megfelelő kryptonitot. Jó, ehhez egyre messzebbre kell utazni, egyre kisebb gázsikért elvállalni a bulit, de ugyan, hol van az előírva, hogy hetvenévesen egy slágerénekesnek otthon kell ülnie, és az aranylemezeire zokognia, ha jön az este?! Van közönség, van Magyar Televízió, és - ne felejtsük el! - van egymillió-kétszázezer ember, aki leül a készülék elé, hogy hamisan éneklő bácsikat és néniket nézzen. Innentől kezdve lehet jönni a neobrutál művész-értelmiségi géppuskázással, csak teljesen felesleges, mert szőlő-savanylásnak tűnik - jogosan.

Közben, persze, azon gondolkodtam, hogy ha ez a tendencia folytatódik, hogyan fognak kinézni a - szintén meglehetősen avulásba fordult - rockzene prominensei valamelyik megyei központ színpadán, valamikor tíz-húsz év múlva, döntögetve a mikrofonállványt, és köszöntve az akkori aranylakodalmasokat... elképzelem, és nagyon jól szórakozom.