Tézis, antitézis

Megyesi Gusztáv

2013. 01. 09. · Hócipő 2013/01

Most, hogy az Alkotmánybíróság elmeszelte a regisztrációs törvénytervezetet, s ezután is előzetes jelentkezés nélkül szavazhat mindenki a választásokon, ráadásul a kormánypárt sem emelte be az Alaptörvénybe nevezett bírói testület azonnali likvidálását, mi több, bejelentette, hogy ezúttal engedi fölülkerekedni az ésszerűséget az ő végtelen nagy erején, magától adódik a kérdés, hogy mit tegyen az a kormánypárti hívő, aki ennek ellenére is regisztrálni akar.

Merthogy már annyira beleélte magát. Sőt a gyerekeinek is úgy adta tovább, hogy az emberi lét szubsztanciája nem is annyira a Békemenettel való szüntelen vonulás a városban, mint sokkal inkább a választási regisztráció. Az Úr eleve azért teremtette Ádám mellé Évát is, mert hülyén venné ki magát, ha előbbi saját magát regisztrálná, miképpen természettudományos megközelítésben sem vitás ma már, hogy az embert az különbözteti meg az állatvilágtól, hogy rendszeres időközönként összeírja magát, míg például a szintén fejlettnek számító delfinekről ez nem mondható el.

A körülmények dacára is regisztrálni akaró kormánypárti hívő itt áll tehát tanácstalanul, s nem tudja, mit tegyen. Több mint álló éve azzal kelt és feküdt, hogy hamarosan felvirrad a nap, amikor regisztrálnia kell, napjában többször is elképzelte a jelenetet, s úgy gondolta, a nagy napon megint összejön a család, s együtt mennek majd a jegyzőhöz, újra szép lesz minden, mint amikor a negyvenes évek végén nagypapa kék cédulákkal szavazott idegen falvakban.

De nem. Nincs egy nyomorult hely, egy fészer, akármilyen bútorozatlan helyiség, ahová a csalódott kormánypárti hívő betérhetne, hogy könnyítve lelkén, regisztrálhasson egy jót, a polgári kör irodája éppúgy zárva van, mint a kultúrház, a tetejébe az anyaszentegyház se tesz semmit, hogy gyónás után mindjárt regisztrálni is lehessen, pedig ez valószínűleg a lelki megtisztulás végső állomása volna.

Tudósok szerint az ember az agykapacitásának jó, ha öt-hat százalékát használja ki, elméletileg nem lehet gond tehát, hogy ha a kormánypárt akár negyedóránként változtatja véleményét és direktíváit egy-egy kérdésben, a hívők követni tudják. Ez már tavaly virágzó gyakorlat volt, amikor napszakonként változott, példának okáért, az IMF megítélése: uzsonna előtt még úgy volt, hogy az IMF a komprádor burzsoázia legfőbb letéteményese, a magyar nép vérszívója, uzsonna után viszont már hirtelen a barátunk lett. Karácsony előtt még úgy volt, hogy a kormány keretszámot és tandíjat vezet be az egyetemeken, ám egyetlen éttermi beszélgetés elég volt hozzá, hogy azt mondja, a tandíj meg a keretszám eleve soha meg nem fordult a fejében, hogy aztán rá két napra mégiscsak 250 meg 300 ezer forintos tandíjat hirdessen a legnépszerűbb szakokon. Szerencsére a kormánypárt Hegel dialektikáján nevelkedett milliós tábora tisztában van azzal, hogy „minden fogalom a fejlődése közben az ellentétébe csap át, hogy aztán az ellentétével együtt egy magasabb egységbe olvadjon”, így képes kormányával a tézis, antitézis, szintézis útját végigjárni, és semmiben sem találni ellentmondást.

Nehéz időket élünk. Annak idején a hívő kommunistáknak könnyű volt. Negyven éven át, bár változó intenzitással, folyamatosan azt verték a fejükbe, hogy rothad a kapitalizmus, már csak percei vannak hátra, mi viszont a létező világok legjobbikát építjük, s tulajdonképpen már le is hagytuk az imperialistákat, ennek megfelelően az élet minden területén megmutatkozik a fölényünk, s ha vannak is gondjaink, azok szigorúan átmenetiek. Ez azért volt jó, mert nem kellett percenként igazodni egymásnak merőben ellentmondó tézisekhez, ezenfelül megvolt az a gyakorlati előnye, hogy minden új esztendő ugyanúgy kezdődött, majd folytatódott, mint az előző, nem emésztett föl energiákat az átállás. A legbutább hívő is előbb-utóbb betanulta a leckét, s nem kellett naponta váltania.

Ehhez képest ma minden szinten sokkal lüktetőbb a kormánypárti hívő élete. Nemcsak arról van szó, hogy az új esztendő első munkanapján már, példának okáért, járási hivatalokban fogadták őket ügyes-bajos dolgaikkal, minek következtében a tudósítások szerint okmányirodák soraiban állt meg az élet, értelmetlenné vált az internetes időpontkérés, borult a rend, mert ez szerencsére senkit sem lepett meg, így a miniszterelnök-helyettes joggal mondhatta, hogy az átállás zökkenők nélkül ment végbe.

Igaz is, nem ilyenkor kell útlevelet meg ügyeket intézni, hanem egyáltalán nem kell az év során semmilyen ügyet intézni. Csak dolgozni kell. Már ha az nem ütközik megoldhatatlan nehézségekbe. Mert igen felemelő érzés azzal a dilemmával munkába indulni az új év első napjaiban, hogy közalkalmazottként nem várja-e az embert elbocsátó, szép üzenet az íróasztalán, esetleg nem is drága levélpapíron, hanem mindjárt SMS-ben közlik vele, hogy le sem kell szállnia a buszról. Miként a középiskolás diák sem tudja, hogy milyen feltételek mellett fog pár hónap múlva felvételizni, el kell-e adni a családi házat s a kishúgát olasz vagy svájci alkalmi munkára küldeni, vagy mégiscsak ingyen tanulhat, aminél már csak az államosított iskolaigazgató helyzete örömtelibb. Öt perccel az új esztendő első tanórája előtt még nem tudja, hogy az önkormányzattól kell-e továbbra is krétát rendelnie, vagy egyenesen a miniszterelnöktől, joga van-e a portást bármire is utasítani, az oktatási kérdéseket most nem is említve, hiszen arra egyelőre még a kormányzat sem tudja a választ.

Képzeljük el, ha ezeknek nyolcmillió embert kellene regisztrálniuk.