Miért szép?
Para-Kovács Imre
2012. 12. 27. · Hócipő 2012/26
Már-már melegség tölti el szívünket, amikor a jéghideg és műveletlen újnácik mellett elkérik a mikrofont a régi vágású, horthysta antiszemiták, akik nem úgy gondolták, akik csak a szalonok mélyén, egymás akolmelegében zsidóznak, de megvetik ezeket az új undokokat, lenézik primitívségüket, analfabetizmusukat és erőlködésüket, mert ők képviselik a régi iskolát, amikor még a katonatisztek úgy fizettek, mint a katonatisztek, és nem szükségeltetett ahhoz nácinak lenni, hogy ne találkozzanak zsidóval a klubban. Nem termelődnek újra, de mégsem halnak ki, magyar csoda. Aztán vannak azok, akik még idáig sem mennek el, csupán menthetetlenül elszaladt mellettük a világ, nem értik, és ezért gyűlölik a jelent, rettegnek a közelmúlttól, és legszívesebben lebombáznák a jövőt. De legalábbis mindent megtesznek, amit megtehetnek, hogy ide, ebbe az országba sohase érkezzen meg. Rajtuk lehet kacagni. Egészen pontosan addig lehet önfeledten szórakozni a rovásukra, amíg hivatalt nem kapnak, amíg alaptörvénybe nem rögzítik, hogy ők az igazi művészek, és ezt annyira el is hiszik, hogy már másnap megmondják, ki művész és ki nem. A kultúrpolitika nélküli kormány, élén a kultúrpolitika nélküli kormányfővel szereti ezeket az embereket, mert a művészekkel ellentétben a kinevezett művészek mindig hűségesek maradnak kinevezőjükhöz, mivel pontosan tisztában vannak vele, hogy képességeik nem teszik őket alkalmassá semmire, nem vezethetnének színházat, kiadót, lapot, minisztériumot, akadémiát. A kinevezett művész hűséges, elkötelezett, gyűlöli a nem kinevezett művészeket, mert puszta létükkel arra emlékeztetik, hogy politika nélkül egy senki lenne, de jobb esetben is csak tisztességes iparos, aki szilveszterkor a vidéki művelődési házban erdélyi himnuszt énekel, honvédségi üdülőket lakberendez vagy tréfás jeleneteket ad elő egy szociális otthon nyugdíjasainak. Ezek fontos feladatok, bizonyos esetekben fontosabbak, mint díjakat, pénzt osztani, szakmai listáról neveket kihúzni, megmondani, hogy Konrád György művész-e, magyar-e, a miniszterelnök mellett lihegve énekelni a fehérvári huszárokról. Fontosabbak, de nem járnak hatalommal, mert a művészek királysága nem e világból való, de ezek a kinevezett művészek anyagi területen mozognak csupán otthonosan, ezért is hazudják, hogy keresztények, nemzetiek és konzervatívok, mert bármit hazudhatnának, fogalmuk sincs erkölcsről, hitről. Embernek, művésznek nem létezők. A kinevezett művészek rendkívül fontosak egy olyan kormány életében (baromira nem fontosak, de bizonyos helyzetben hasznosak), amelyik elképzelések nélkül vágott neki a ciklusnak, kedden még nem tudta, hogy csütörtökön Kína lesz-e a legjobb barátunk vagy Azerbajdzsán, hogy buddhisták leszünk-e mind 2014-re vagy katolikusok. Egy kinevezett művésznek sohasem esik nehezére felvenni a tempót, sőt, tulajdonképpen inspirálja a minél nehezebb feladat. Én voltam az, aki Erdély visszacsatolásánál, majd a Délvidéken és Szlovákiában kenyeret és sót adtam át Horthy Miklós fővezérnek mint egyszerű magyar apa, majd megadta az Isten nékem azt az örömet, hogy újra katonákat küldhettem ki a harctérre, ugyancsak mint magyar apa. Bár közben, szerencsére, nem születtek gyerekeim, a bolsevikok elleni keresztes hadjáratba három fiamat küldtem el, a beszéd közben felhasznált fiaim számának növekedéséért méltányosságból nem számítottam fel külön illetéket. Ekkor már felfedeztek maguknak a képes újságok és a filmhíradó is, a totális háborús erőfeszítések szolgálatába állítottak, alig múlt el olyan hét, hogy ne láttam volna viszont magamat valamelyik képes lapban: „Egy magyar apa levelet ír katona fiának”, „Egy magyar apa arat a fia helyett”. Szegény Mateidész úr még a háború alatt megtért őseihez, a felszabadulás nevű ostrom már nélküle talált engem. Egyedül évekig nem tudtam rászánni magam, hogy bárhol is próbálkozzam mint magyar apa. A faluszínház szerződtetett mint ingadozó középparasztot, mikor 1949 végén egy értesítést kaptam az Állami Demagógiai Hivataltól. Mitől ilyen vérfagyasztóan aktuális Moldova György szövege? Az Orbán-kormány nagyságrendekkel pofátlanabb, mint eddig bármelyik szabadon választott, s a kultúra területén mutatkozik meg leginkább végtelen cinizmusa, amikor egymásnak ereszti a megfelelni akarókat, turbómagyart megélhetési konzervatívval, felvilágosult abszolutistát a részeg segédszínésszel, nagy költőt a kis költővel. Egymásnak rohannak, csipkedik, harapják egymást, a rendszer névadója meg foglalkozhat a fontosabb dolgokkal, baráti feltőkésítéssel, külföldre kihelyezett pártközponttal. Mindenki jól jár, aki benne van a buliban, mert anyagi gondjai nem lesznek, viszont mindenki rosszul, aki kimarad belőle, mivel a kultúra megszűnik, elvégre nem is volt cél a megmaradása. Ugyanolyan kifizetőhely, mint a többi, plusz zavaró színes biszbaszok.