Túl a vörösökön
Megyesi Gusztáv
2012. 12. 27. · Hócipő 2012/26
Idegenforgalmi szakemberek szerint a külföldiek szemében mindent elárul egy országról a köztéri szobrok állapota. Ilyen szempontból nem panaszkodhatunk, idén is egymást érték a szoborrongálások, a szoborátfestések és -leöntések, s most már szinte egészen biztos, hogy Magyarország eleddig járatlan utakat jelöl ki a képzőművészetekben, amennyiben szobrászat és festészet új, magasabb rendű harmóniában olvad föl egymásban, nem mellesleg a festékforgalmazó lobbi nem kis örömére.Hanem észre kell venni a változást: a mennyiség ebben az évben minőségbe csapott át, ami annyit tesz, hogy a honi szoborrongálási kultúra fejlődése idén már nem elsősorban az átfestett szobrok számában mérhető, de a változatosságában. Már év közben felhívtuk a figyelmet egy fontos trendváltásra: míg a korábbi években elsősorban vörös festékkel öntötték nyakon a szobrokat, idén bővült a színskála. Igaz, a vörös szín ma is dominál, mégpedig a legkülönfélébb árnyalataiban, kármintól a cinóberen át a kadmiumvörösig. A bíborhoz közel álló árnyalattal látták el, példának okáért, a zalaegerszegi felszabadulási emlékművet, míg Dániel Péter ügyvéd ragaszkodott Horthy Miklós szobránál a hagyományos élénkvöröshöz, ugyanezt a tónust kapta a Kossuth téri ötvenhatos emlékmű is, hogy azután a piros legváltozatosabb mélységei váltsák egymást a Böszörményi úti turulmadárnál, a tizenkilences vörös terror mártírjának, Hollán államtitkárnak a szobránál, miként Sir Winston Churchill, Wass Albert, Klebelsberg Kunó, Tormay Cécile írónő és Nagysándor József negyvennyolcas honvédtábornok is piros színt kapott. Ami egyszersmind azt is jelzi, hogy 2012 a fordulat éve volt: sikerült végre felülemelkedni a napi pártpolitikán, sőt az ideológián is, ma már nem lehet megmondani, hogy kinek dukál piros szín, és kinek nem, nincs bal és jobb, nemzeti és idegenszívű, homo- vagy heteroszexuális; mi ez, ha nem a művészet szabadsága? A sokszínűség egyik szép példája az Antall József-szobor kékre, majd fél évvel később sárgára festése, a Gellérthegyi víztározó fölött álló Buda-király és Pestkisasszony kályhaezüst színe, vagy épp a szombathelyi Weöres Sándor-szobor Barbie-életérzést sugárzó pink-rózsaszínje.
Mindez azt is bizonyítja, hogy végre tágabb horizontban gondolkodnak a művészek: már nemcsak Károlyi Mihály vagy a turulmadár vonzza az alkotókat, hanem szinte mindenki, politikustól kezdve írón át a nonfiguratív alkotásokig; átfesteni jó, átfesteni muszáj. Ami egyébiránt nem meglepő, hiszen beleillik a hazai utcák és közterek átkeresztelésének átfogó koncepciójába. Eleddig főleg a kommunistacentrikusság motiválta az utcanévváltozásokat: Kun Béla, Marx,Lenin, Frankel Leó vagy éppen a Felszabadulás vagy a Vörös Hadsereg útja elnevezés épp elég volt a változáshoz, de például Budapesten a főpolgármestert már a Moszkva tér is irritálta, szerencsére mára a szűklátókörűséget mintha tényleg fölváltotta volna az egységes koncepció. Budapesten, ahol januártól a kerületi önkormányzatok helyett a fővárosi közgyűlés dönthet majd minden utcanévről, már eddig is tucatjával változtatták meg az utcaneveket, s a kialakult gyakorlat szerint bőven elég az új névadónál, ha pap volt az illető, egyetlen megszorító feltétel, hogy ne legyen pedofil, és ne sikkasszon az eklézsián egymillió forintnál nagyobb összeget.
Külön örvendetes, hogy sikerült száműzni a politikát a gondolkodásból. Csakis ez magyarázhatja, hogy példának okáért Gelléri Andor Endre írótól elvették az utcáját, holott ő aztán tényleg a proli lét örömeit örökítette meg, emellett A szállítóknál című műve az egyik legnagyobb magyar novella. Csaknem erre a sorsra jutott Tersánszky Józsi Jenő is, egyébiránt hívő, keresztény író, aki ráadásul az ötvenes években egyedüliként mert a Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára készült kötetbe gúnyrajzot beadni A nadrágtartógyáros című írásával, szó szerint a szabadságát kockáztatva, hiszen Rákosi köztudottan nadrágtartót hordott. De ugyanilyen politikamentesen lett Pécsett a Sarló utcából Eck Imre utca, a Kalapács utcából pedig Bazsarózsa utca, bár meg kell jegyezni, hogy a bazsarózsa rokonságban áll a többi rózsafajtával, így az őszirózsával is, és akkor már megint Károlyi Mihálynál vagyunk.
Nem lehet nem észrevenni az utcanévváltozásoknál a rugalmasságot. Még az ősszel Kispesten a helyi önkormányzat a polgármester egyik törökországi látogatását megörökítendő, Mustafa Kemal Atatürkről kívánta a Fő utca végén álló pihenőparkot elnevezni, minthogy azonban a magyar kormány épp azokban a napokban adta ki hazájának az azeri baltás gyilkost (a szinte egyetlen eladható exportcikkünket), a magyarországi örmények, már csak a hagyományos török-örmény barátság jegyében is a lehető legkomolyabban tiltakoztak. Ekkor az önkormányzat úgy döntött, hogy Atatürk helyett Isztambul egyik kertvárosáról, a Pendik nevű kerületről nevezi el a parkot, ám miután az örmények megnyugodtak, mégis Atatürk lett a neve, egészen pontosan, ha örmény küldöttség sétál a környéken, akkor megint Pendik, ahogyan a vendég óhajtja.
Szoborral ezt nem nagyon lehet megcsinálni a rongálás veszélye nélkül. Viszont Kádár János baráti köre alighanem a jövő egyetlen lehetséges útjára lépett, amennyiben a volt pártfőtitkár századik születésnapjára hordozható szobrot készíttetett, amit a Fiumei úti megemlékezés után azonnal magukkal is vittek. Valószínűleg a Kádár Jánosé lesz az első olyan szobor Magyarországon, amit soha nem festenek át, nem rongálnak meg, nem viszik a MÉH-telepre, hacsak nem mindjárt azzal az aktivistával együtt, aki a szobrot átvette otthoni megőrzésre.