Játékudvar

Megyesi Gusztáv
2012. 11. 14. · Hócipő 2012/23
- Ez a modell mennyibe kerül?

- Ez nem modell, hanem makett.

A Nagy Diófa utcai játék- és mesekönyv-antikváriumban állunk, ahol pedig játék van, ott tanul az ember. Modellen mindig működő szerkezetet kell érteni, a modell a működésre összpontosít, míg a makettnél csak a kinézet a fontos. Ez ilyen egyszerű. Viszont a modelleseknél a makett otthon fabrikált modellt jelent, míg modellnek a gyárilag készült példányt hívják.. Picit bonyolítja a dolgot, hogy a makettesek nem mindig tesznek különbséget, hiszen alapnyelvük, az angol a makettet is „model”-nek hívja. Viszont a modelleseknél a makett otthon fabrikált modellt jelent, míg modellnek a gyárilag készült példányt hívják.



Ekkora tudással máris otthonosan mozgunk az új és használt villanyvonatok, sínek, alkatrészek, régi és új modellautók, makettek között, köröttünk a vitrinekben Márklin mozdonyok, Fleischmann, Lima, Piko, Rivarossi személykocsik, odébb magyar WUMM villamosok, egész metrószerelvény, régi Ikarusok, tökéletes hasonmásai fiatalságunk járműveinek. Erről azonban nem szívesen beszélünk. Gyerekkorunkban valahogy sohasem jött össze a terepasztal, apánk mindig elodázta a vásárlást, legtöbbször lakásméretre hivatkozva, ezt az indoklást aztán mi magunk is felhasználtuk később gyermekeinknél, mondván, lakótelepi lakásban még kevesebb a hely. Földes János, a Játékudvar gazdája, aki velünk egy évben született, ezt a magyarázatot nevetségesnek tartja, a terepasztallal semmi gond, mondja, ha fölfelé terjeszkedik a lakótelepi ember, erre való a fregoli, hogy amikor az utolsó vonatot is elengedtük, föl lehessen húzni a terepasztalt a plafonig, ahol egyébként jól is mutat.


Ráadásul a terepasztalt nem lehet elég korán kezdeni. Földes János korosztálya (amely tehát a miénk is) úgy tíz-tizenkét évesen kapta meg első vasúti modelljeit, amikor már érett volt rá. Ma viszont már két-három évesen érett a gyerek, már úgy értve, hogy születése óta technika veszi körbe, félévesen már apja mobiljával dobálózik, s az ölében ül, amikor az interneten twitterezik. NDK-modelleket nézegetünk, olcsó, megfizethető portéka, nincs is már NDK, de a modellek még élnek és virulnak, s bennük van még vagy negyven év. Nem akarjuk fájdítani a szívünket, ezért az autómodelleket visszafogottan bámuljuk, gombkerekű match-boxokat, markológépeket meg daruskocsikat, utóbbiból egy tízkilós példány a legfelső polcon bújik meg, szovjet példány a jellegzetes bumfordiságával; jól megnézzük, mert lehet, hogy másnapra már elviszik, mindössze hatvanezer forint az ára.


Földes Jánosnak amúgy tipográfus a szakmája, nyomdában dolgozott, mígnem 1991-ben Kőszegen galériát alapított egyébiránt külkeres feleségével kortárs képzőművészeti és kézműves kiállításokra, amikkel aztán járták az országot. Aztán Pest következett, előbb a Ferenciek tere, majd ’97-től ez a mostani bolt, s nem csupán gyűjtőknek. Jön a karácsony, percenként nyitnak be a vevők. Egy asszony nagy doboznyi diafilmet adna el, Tóth Zoltánné, Ilona, aki másfél évtizede dolgozik itt, egyenként nézi végig a készletet, Jancsi és Juliskától kezdve korabeli híradókon át a Hajrá Vasas!-ig mindenféle téma, de sok közöttük a szakadt, törött, megolvadt dia, végül a kétharmadát veszi át; az asszony tízezer forinttal kerül közelebb az ünnepekhez.


Babát vásárol egy másik vevő, ez is érdekes műfaj. Azt gondolná az ember, a kislányok játszanak leginkább, ám épp ellenkezőleg, a babák nemigen fogynak, a játék bútorok sem, jó, egy porcelánbaba megköveteli a maga árát, elsősorban a Lajtán túlról viszik, akárcsak a bábokat. Viszont sláger a legó: a hatvanas években, amikor szenzációszámba ment itthon egy-egy legókészlet, senki se gondolta volna, hogy tömegcikk lesz, nemcsak a gyerekek, de a mai negyvenesek is keresik, s viszik kilóra vagy éppen egy-egy speciális darabot föllelve, a legóelem ugyanis fogyóeszköz, legnagyobb ellensége a porszívó. Külön vitrinben állnak a legóbábuk, olyan katonás rendben, mint a másik sarokban az ólomkatonák vagy a 10-12 darabból összeállított, kézzel s nagy műgonddal festett huszárok meg tüzérek a lovukon ülve, illetve az ágyú mögött várva a tűzparancsot. Az ólomkatona gyártói oldalról nézve is hálás termék: nem lehet megállapítani a korát, az ólomnak ugyanis olyan a természete, hogy ötperces savas kezelés után patinát kap, de nem is a kora a fontos, hanem hogy aki ólomkatonákkal játszik, nagy adag had- meg kultúrtörténetet vesz magához.


Földes Jánosnak a könyv a szíve csücske. A Játékudvar azonban kicsi ahhoz, hogy teljes spektrumban áruljon szépirodalmat meg tudományos könyveket, ezért a mesekönyvre álltak át, azt gondolván, hogy amíg a könyvesboltokban minimum két-háromezer forint egy mesekönyv, ő viszont öt-hatszáz forintért adja a használt, de ugyanolyan hibátlan példányt, addig nagy lesz a tolongás a könyvespolcoknál. Ám nem így történt, s ez megfejthetetlen rejtély, hiszen amúgy a régi játékok meg egyre kelendőbbek. Sőt a könyv is, csak éppen a miniváltozat. Külön szociológiai tanulmányért kiált, hogy mitől nőtt meg a minikönyvek iránti érdeklődés, már azon túl, hogy igazi, Kádár korabeli műfaj: a klasszikus szépirodalmi művek meg a különleges kiadványok mellett igazából a mozgalmi témák éltették ezt a műfajt, magára valamit is adó gyűjtő ma minden pénzt megad egy Brezsnyevvagy Honecker-minikönyvért, ami hagyján, de a SZOT 13. kongresszusának anyagáért is.


Legfőbb tanulság, hogy nem kell mindent megmagyarázni, csak figyelni, erősen figyelni minden részletre. Földes János meséli, hogy a kezdetek kezdetén háromszáz forintért adott el egy képeslapot, a vevő kétszer is rákérdezett, hogy tényleg ilyen olcsón adja-e; csak utána derült ki, hogy a lapot Thomas Mann írta Indiából; egyszer mindenki megfizeti a tanulópénzt.

Fotó: Szebeni András