Hol sírjaink domborulnak

Váncsa István

2012. 11. 14. · Hócipő 2012/23

Kórházba kerülvén, ha minden igaz, nemsokára arról kell nyilatkoznunk, hogy elhalálozásunkat követően porhüvelyünket melyik temetkezési vállalat gondjaira kívánjuk bízni. Eleinte ez kissé talán szokatlan lesz, bemegyünk vakbélműtétre, elfoglaljuk az ágyacskánkat, majd jön a nővér az űrlappal. Koporsós temetés vagy hamvasztás, plébános, rabbi vagy sámán, sírunk merrefelé domboruljon és milyen virágok nőjenek rajta.

A probléma az, hogy nem leszünk kellőképp felkészültek. Az ember, persze, olvas újságot, tudja jól, hogy a temető- és halottügyi törvény módosítása küszöbön áll avval a céllal, hogy a hullafronton jó ideje tomboló ultraliberális vircsaftot fölszámolja, ám ebből nem okvetlenül vonjuk le a megfelelő következtetést. Anélkül akarjuk igénybe venni a Nemzeti Együttműködés Rendszere által biztosított hallatlanul magas színvonalú és ingyenes egészségügyi ellátást, hogy földi maradványaink további sorsáról előzőleg körültekintően gondoskodnánk, vagy legalább elemi szinten tájékozódnánk a temetkezési piacon. Ha tehát megkérdezik tőlünk, hogy aztán Gyula bácsi, sírásónk van-e, tétován hümmögünk. Nem baj, fogja mondani a nővér, jó lesz a Kacagó Halálfej? Persze hogy jó lesz, mért ne volna jó, itt írja alá, nagyon ügyes.

Azt olvassuk az újságban, hogy kormányunk épp ezeket a dolgokat kívánja megfelelő mederbe terelni, nyilván a mi lelki üdvösségünk érdekében. Nagy problémát jelent a temetkezési szakmában az elhunytak eltemetésével való üzérkedés, amelyben komoly felelősség hárul a kórházak vezetőire és a háziorvosokra, mondta az újságírónak egy temetkezési potentát így, szó szerint, ezt mi nehezen tudjuk értelmezni, de azért talán mégis. Arról lehet szó, hogy a kórházi személyzet, sőt a háziorvos is szokott temetkezési vállalkozókat ajánlani, de általában nem a túlvilágra átsegítendő betegnek, hanem a már elhalt páciens hozzátartozóinak, ám evvel még nincs semmi gond. A baj az, hogy ők azokat a vállalkozókat ajánlgatják, akikkel, hogy úgy mondjam, kölcsönösen előnyös kapcsolatot ápolnak, nem pedig a Nemzeti Gyászhuszárt vagy az Első Magyar Hullamosodát meg a többi olyan céget, ahol a tulajdonosi háttér nemzeti elkötelezettsége minden kritikát kiáll. Vegyük észre továbbá, hogy a Nemzeti Ügyek Kormánya ezúttal egy szakmai szervezet kezdeményezése alapján készül törvényt módosítani, tehát valószínű, hogy a föntebb jelzettnél is nemesebb célok mozgatják. Lehetséges, hogy kormányunk fantáziát lát a temetőbizniszben, netán a temetkezési szolgáltatások államosítását fontolgatja, de az is lehet, hogy miniszterelnökünk valamelyik rokona temetkezésben utazik, vagy esetleg maga Simicska tervezi fölvásárolni az összes magyarországi temetőt ama bölcs megfontolás alapján, hogy amíg az ember halandó, addig a temetkezés a legtutibb buli.

Ha jól értem, a törvényt épp azért módosítjuk, mert a buli momentán mégsem annyira tuti, amennyire kellene. A lakosság egy sajnálatosan növekvő hányada nem kíván kegyeleti szolgáltatások címén több százezer forintokat kifizetni, hanem felejthetetlen halottját elhamvasztatja, majd egy fóliaszatyorban hazaviszi és bedugja az ágy alá, kirakja a sufniba vagy szétszórja a konyhakertben, hátha használ a krumplinak. A továbbiakban pedig egy vasat se fizet utána, se urnahelyért, se sírhelyért, arról már nem is szólva, hogy a hamvasztást feketén végezteti, megengedhetetlenül veszélyeztetve ily módon a temetőszakma nemzeti elkötelezettségű hányadának anyagi biztonságát és a temetőbizniszt illető nagy ívű kormányzati elképzeléseket egyaránt.

Értesüléseink szerint urnát a továbbiakban csak akkor lehet hazavinni, ha a hozzátartozók az erre irányuló egységes akaratukat közjegyző előtt kinyilvánítják, föltéve természetesen, hogy ezt a dokumentumot a tárgyban érintett halott is ellenjegyzi.

Megjegyzendő egyébként, hogy korábban a halottakat azért temettük el, vagy azért hagytuk őket békén, hogy vissza ne járjanak. Ehhez képest manapság a család felejthetetlen halottjának hamvait tartalmazó urnával a gyerekek fociznak az udvaron, viszont a család felejthetetlen halottja mégsem huhog a gangon éjszakánként, ami megérthető. Ide visszajárni?

Halott, de nem hülye.

Még egy örömhír. A Magyar Temetkezés című periodika 2012. tavaszi számában Gelencsér Attila képviselő, a szóban forgó törvénymódosítás kezdeményezője, annak a véleményének adott hangot, hogy a temetkezési szakmát illetően „A média sokkal negatívabb képet fest, mint amilyen a valóság. Az új jogi szabályozás arról is szól, hogy a média ezen a területen ne tudjon tevékenykedni.”

Gelencsér Attila ezt a problémát indokolatlan és megmagyarázhatatlan pesszimizmussal közelíti, a törvényjavaslat pedig nyitott kapukat dönget. A valóság az, hogy a média ma már egyáltalán semmilyen területen nem tud tevékenykedni, és ez jó darabig így is marad.

Viszont a tervezet szerint halottat szállítani március és szeptember között kizárólag hűtött járműben szabad.

Az élőkkel kapcsolatban ilyen korlátozás továbbra sem várható, ám ez már legyen az ő bajuk.