Konyak rendel

Megyesi Gusztáv

2012. 10. 17. · Hócipő 2012/21

Már-már azt lehetett hinni, hogy kitör a polgárháború, olyannyira a szívükre vették a magyar pedagógusok Giró-Szász András kormányszóvivő szavait, aki a tanári fizetésemelések elmaradásával kapcsolatban kinyilvánította, hogy „amikor vihar van egy tengeren, azt is értékelni kell tudni, ha valaki kikötőbe vezet minket…, nem biztos, hogy éppen konyakot kell rendelni”. Ráadásul mindezt éppen a Matolcsyféle gyógyító és közérzetjavító csomag bejelentése után mondta, s olyan hangsúllyal, mintha legalábbis a pedagógusok tízezrei gyűltek volna össze a Kossuth téren, hogy féléves ülősztrájkba fogjanak az elmaradt bérjavítások okán.

Holott magyar pedagógus már emberemlékezet óta nemhogy nem sztrájkol és követel, de nem is kér, s még csak célzást sem tesz arra, hogy már csak bizonyos anyagcsere- folyamatok fenntartása érdekében is ennie, innia kellene, meg laknia, egyéb luxuskiadásokról nem is szólva. Hanem az ő példaképe, minden pedagógus mentora és védőszentje, Hoffmann Rózsa államtitkár asszony beszélt neki állandó jelleggel a pedagógus-életpályáról, melynek csúcspontja az anyagiakban és erkölcsiekben megnyilvánuló megdicsőülés.

„Pontosan tudom, hogyan élnek a tanárok. Értelmiségi ember nettó 70 ezerből nem tud dolgozni” - mondta legutóbb is az államtitkár asszony, igaz, Magyarországon a tanári tevékenység már régóta nem számít értelmiségi foglalatosságnak, de akkor is. A kormány saját hírügynöksége, a Magyar Távirati Iroda jelentette, hogy a 2010. nyári kormányváltástól számítva 8195 forinttal lett kevesebb az oktatási dolgozók havi átlagkeresete, azaz a havi bér bruttó 143579 forintról 135420 forintra csökkent.

Kérdés: hány konyakot lehet a különbségből rendelni?

Erre most nem az a válasz (bár szinte magától adódna), hogy 500 forinttal számolva négycentnyi Napóleonból egy III. osztályú kocsmában, mondjuk, tizenhat felest lehetne meginni, azaz ennyi konyakról lemondva ismerhetjük el a hajóskapitány munkáját, ennek tudniillik semmi értelme. Noha háborog a tenger, nem mindenkit egyformán ér a vihar: pártunk és kormányunk például egészen szélcsendes időket idéz, amikor mondjuk a nemzeti fejlesztési minisztériuma révén bruttó egymillliárd forintot juttat a szóvivőjének előző cégéhez, a Századvég csoporthoz propagandamunka céljaira, sőt ugyanez a cég emellett szintén elnyer egy 1,8 milliárd forintos tendert is közvélemény- kutatási feladatok ellátására; ilyen szélcsendben egyszerűen értelmezhetetlenek a konyakfogyasztással kapcsolatos adatok.

Egyébként is: miért éppen a konyak?

Ezt nemcsak azért kérdezzük, mert a tengeri hajózáshoz a rum illenék, hanem mert az utóbbi huszonöt évben társadalmi réteget ennyire brutálisan még senki nem rántott le a mélybe, mint most a pedagógusokat a szóvivő. A konyak ugyanis ma se nem az italozó életmód szimbóluma, se nem rétegspecifikus, a konyak mint jelkép s mint konkrét ital is háttérbe szorult, pontosabban szólva megmaradt nagyon is szimbólumnak: a Kádár-kort idézi. Amikor is egész nemzedékek nőttek fel abban a tudatban, hogy amit a közértben, példának okáért Lánchíd konyak néven vásárolnak, az ugyan nem a franciák híres párlata, de mindenképpen konyak, s ezt is megfelelő szárú és öblű (konyakos) pohárból, kissé eltartott ujjal illik elfogyasztani.

A konyak azonban nem önmagában hordozta a kultúrát. Hozzátartozott a presszó, a vastag falú, bordázott „duplás” kávéspoharakkal, a háromlábú (kecskelábú) asztalokkal, amelyek olyan alacsonyak voltak, hogy a férfiember télikabátja mint királyi palást terült el a műmárvány padlón, s zárórakor a férfiak lábnyomokkal a kabátjuk alján hagyták el a helyiséget a konyakkal megszédített hölgyekkel együtt. „Bedobunk egy konyakot?” - kérdezte társát az ember reggeli órán a kocsma előtt, majd perc múltán már be is dobta a felest; ez az ország még ma sem tudja, hogy a konyak nem aperitif; csak étkezés végén illő felszolgálni, mivelhogy segíti, kedélyessé, görcsmentessé teszi az emésztést.

Giró-Szásznak tehát fogalma sincs a pedagógusokról, legkevésbé pedig a konyakról, az utóbbi gyógyító hatásáról különösképpen nem. Ha felidézzük ugyanis a különféle szóvivők által a lakosság számára megfestett képet, akkor Magyarország egy hajó, fedélzetén a néppel, így a pedagógusokkal is, akik ijedten tapasztalják, hogy alattuk háborog a tenger, ám a kapitány szerencsére biztos kézzel forgatja a kormányt, s lavíroz a kikötőbe, amiért az utazóközönség soha nem lehet eléggé hálás.

A probléma csak az, hogy a háborgó tenger keltette hullámok némi elváltozást okoznak az utas szervezetében, tengeribetegség tünetei mutatkoznak rajta, feje fájni kezd, szédül, hallucinál, de mindenekelőtt a gyomra háborog, ki akarja adni a tartalmát. Ez ellen nyilvánvalóan tenni kell valamit. „A orvosságok közül ajánlatosnak látszanak a kokain, a morfin, sőt a brómsók is, de biztos hatása egyiknek sincs. Néha pár korty konyakkal sikerül megakasztani a már-már kitörő bajt. A tengeribetegség nem mindig szűnik meg azonnal a szárazföldre lépéssel, gyakran még pár napig szédülés marad vissza, s többnyire émelygés nélkül hirtelen megindul a hányás…” , azaz a partra szállás után is folytatni kell a helyes terápiát, így kifejezetten a konyak fogyasztását.

Mindezt nem valami kommunista kiskátéból másoltuk ide, hanem a Pallas Nagylexikonának múlt század eleji kiadásából, kizárólag abból a célból, hogy lássuk, miféle medicinától akarja megfosztani a szóvivő kedvelt népének is legkedveltebb rétegét. Ami egyébként egyáltalán nem biztos, hogy következmények nélkül múlik el, hiszen a nagyközönség után előbb-utóbb a kapitány is a szárazföldre lép, s ha nincs konyak, félő, hogy őt rókázzák le.