Disznó ügyek

Megyesi Gusztáv

2012. 10. 03. · Hócipő 2012/20

A kormány most azt akarja, hogy legyünk parasztok. A szó szoros értelmében. Sokak számára megfizethetetlenül drága az élelmiszer, viszont enni mindenképpen kell, s nincs az a kétharmados többség, amelyik a lakosság ebbéli igényét meg tudná szüntetni, legalábbis ebben a ciklusban.

Az ellentmondást a kormány szerint úgy lehet föloldani, ha az ember őstermelni kezd. Tyúkot tart, krumplit ültet, veteményeskertet gondoz, háztájit rendez be az otthonában. Volt már ilyen, mégpedig az eddigi társadalmak legfejlettebbikében, a romániai szocializmusban. Ceausescu alatt nemcsak kötelesség, de dicsőség is volt a lakótelepi házak között zöldséget termeszteni. Jó, ez Magyarországon, sőt egész Európában sem volt másképp a második világháború utáni években, amikor nem volt élelem. Ceausescu társadalma annyival volt fejlettebb, hogy a Kárpátok Géniusza a lakótelepeken kaptárok felállítását is elrendelte, így biztosítva a mézszükséglet kielégítését; igaz, nem ártott pár mázsa kalciumot is felhalmozni a lakótelepen a méhcsípések ellen, különösen kirajzáskor.

Mi még itt nem tartunk. Azt már tavalyelőtt hallottuk a kormányfőtől, hogy akkor volna neki még kedvesebb Vidék-Magyarország, ha minden portán tartanának legalább egy disznót. Három gyerek, három szoba, négy kerék, egy disznó; ez már azért az Ígéret földjét ígéri. A disznó ízletes, zsírja az egészséges táplálkozás záloga, az állat maga ráadásul intelligens, sőt e tekintetben jóval előrébb tart, mint a gazdája, úgyhogy kifejezetten társadalmi érdek, hogy visszaálljon a régi sertéstartási kedv.

Ennek azonban elháríthatatlan akadályai vannak. A Népszabadság cikkében Sákán Antal, a sertéstenyésztők szövetségének egyik vezetője elmondta, hogy ő maga a 35 ezer lelket számláló Sükösdön él, ahol mindössze tíz család tart disznót, őket is állandóan följelentik, hogy büdös és hangos az ól. A mai vidéki ember nem bírja a disznóröfögést, az istálló- és ólszagot, ami egyébiránt érthető, mára egész nemzedék maradt ki a háztájikultúrából, az állattartásból, növénytermesztésből, rendes eszközeik sincsenek, ehhez jönnek még a szinte megfizethetetlen költségek a vetőmagtól az öntözésig. Tóth Sándor, a mezőgazdasági termelők országos szövetségének titkára egy pesti peremkerületben lakik, s náluk is az országos városi gyakorlat van életben: a rendelet szerint mindössze hat tyúkot lehet tartani házanként, ám kakast már egyet sem, a kakas tudniillik kukorékol, nem hagyja aludni az embereket. Már a közeljövőben úgy kell megoldani tehát a baromfiudvar szaporodását, hogy ahhoz ne kelljen kakas, Áthidaló megoldásként szóba jöhet a szűznemzés, vagy hogy a tyúkokat rendre egy emberektől elzárt kakasközpontba hordja a gazda kvázi fedeztetni.

Egyébiránt a magyarországi állapotokat jól jellemzi, hogy a Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki tanácsadó által a szegényeknek adományozott kiscsibék és kecskék sorra hullanak el, vagy azonnal megeszik őket, ami azt is jelzi, hogy teljesen indokolatlan a ballib sajtó gúnyolódása, amellyel az állami földhaszonbérleti pályázatokon több száz hektár földet nyert műkörmösöket, gyógypedagógusokat, futballmecénásokat és különféle kormányfő körüli rokonokat és barátokat illeti; nem nagyon lógnak ki a sorból. Bajnak nincs nagy baj mégse, csak nem szabad ortodox módon kezelni a kérdést. Hegedűs Zsuzsa például, aki eddig évi 12 millióért adott felzárkóztatási tanácsokat a kormányfőnek, most kapott egy Audi 6-os szolgálati kocsit sofőrrel, ami nyilván hatással lesz a szegényeknek adományozandó naposcsibék és kecskék mentális állapotára, azaz kevesebb lesz az elhullás. Igaz, ettől a paraszt, aki tehát nem paraszt, még sírni fog, hogy drága a táp, a növényvédő, a vetőmag, így neki is drágán kellene eladnia az árut, ami viszont nem kell senkinek. De ki mondta, hogy a termést vagy a jószágot el kell adni? Miért nem lehet épp annyit termeszteni és annyi állatot tartani, amennyit megeszik a család? Ez két okból is jó volna. Varga Mihály miniszter a napokban mondta, hogy visszaesett ugyan a lakossági fogyasztás, ám ez nem tart soká, mert előbb-utóbb mindenkinek elromlik majd a hűtőszekrénye, és akkor újat kell vásárolnia, ami beindítja majd a gazdasági növekedést. Igen ám, de akinek elromlik a hűtője, egyáltalán nem biztos, hogy tud majd újat venni, hűtő híján viszont rákényszerül, hogy épp annyi élelmiszert vásároljon otthonra, amennyit megeszik aznap a család.

Illetve ez se így igaz, hiszen miért is vásárolna, amikor ő maga is termeszthet élelmet.

Ez azért is jó volna, mert így a pénz funkciója is megszűnne. Az általános egyenértékes szerepét a karalábé venné át, de lehet, hogy a padlizsán vagy a gyöngytyúk, esetleg tíz deka aszalt szilva, mindenesetre jó nagy szarban lennének a bankok meg a zsidók, húzhatnának haza, a nemzet pedig megtisztulva végre boldogan és szabadon élhetne. Akadna persze majd a toronyházak lakói között, aki éhen marad, tán még fel is fordul, mert az istennek se tudja majd a tehenét fölvinni a tizedikre, ám a többség átmentené magát a jövőbe, pontosabban szólva a múltba. A betegeket, mint tudjuk Hegedűs kormányfői tanácsadótól, már a közeljövőben nyolc általánost végzett betanított ápolónők fogják ápolni, a közmunkásokat pedig, ha már minden árkot kitisztítottak, nyilván sebésszé, esetenként szívspecialistává képezik át, egyszóval minden tekintetben önfenntartó lesz a társadalom, s benne külön-külön is minden ember, mint amikor a bölcsőjéből kilépett, vagy inkább lemászott a fáról.

Sőt a kilátások kifejezetten biztatóak. Információk szerint a kormány arra készül, hogy a sertéstartás ösztönzése végett újra legálissá tegye a szomszéd ólból terjengő szagot és röfögést, s ha sarkalatos törvényben még azt is sikerül majd kimondani, hogy a kakas is kukorékolhat, akkor virágzó gazdaságunkkal, fejlett társadalmi berendezkedésünkkel nemhogy a siker kapujában állunk, de már bent is vagyunk az Ígéret földjén.