Gusto Cafe
Megyesi Gusztáv
2012. 08. 22. · Hócipő 2012/17
- András kérdezte, hogy segítenék-e neki a BNV-n a Philips cég partiszervizénél, elvállaltam. Akkor már harmadik éve nem dolgoztam, de most hirtelen kedvem támadt. A Philips-főnöknek annyira megtetszett a munkánk, hogy megjegyezte, miért nem nyitunk vendéglőt. Á, mondtam, vendéglőt semmi esetre sem, hol tudnék én mindennap friss árut beszerezni, főleg tengeri halat. De hogy azért legyen valami, Andrással megcsináltuk ezt az olasz kávézót. Ennek éppen huszonkét éve.
Mindezt Guszti, azaz Babucs Ágoston mondja a teraszon ülve, miközben sorra vonulnak el előttünk a népek, munkából jövők vagy éppen vásárolni indulók, minden második járókelő beköszön, némelyik esti látogatást ígér, Guszti bólint, és a nevén szólít mindenkit. A szomszéd asztalnál Keve, a volt pólós ül, és Bacsa, a nemzetközi birkózóbíró, most is valami versenyre indul. Kultikus hely a Gusto, ámbár eléggé kicsi, pár asztal odabent és pár asztal idekint, ám ettől még családiasabb, akkor is, ha éppen nincs telt ház. Érdekes, hogy tőlünk karnyújtásnyira jönnek és mennek a Combino villamosok, hídra föl és hídról le, nagy, buta szemekkel néznek ki az utasok az ablakon, mintha magamat látnám, még soha nem vettem észre, hogy itt kávézó van, s egyáltalán, hogy a Frankel Leó utca és környéke Buda belvárosa volna, ha ez mond még valamit egyáltalán.
Jenki András, Guszti társa mondja, hogy valamikor zöldséges volt a kávézó helyén, a környék pedig az IKV-sok utcája, egész nap kocsmát kereső anyagbeszerzőkkel, ruha- és cipőbizományival, egy-két presszóval; mai fejjel elgondolva vakmerőség volt itt olasz kávézót nyitni. Ezek az alakuló magyar fogyasztói társadalom szempontjából a lehető legrosszabb évek voltak, minden létező étel- és italneműt hamisítottak, görbe kiflis hot dogot és puffancsos magyar hamburgert ettek az emberek, és minden barna löttyöt, amire tejszínhabot fújtak, kapucsínónak neveztek. Ebbe a közegbe hozta be Guszti és András nemcsak az eredeti olasz kávét, de a tiramisut is, vagy épp az olasz salátát, megmutatva, hogy utóbbi nem feltétlenül csak hagyományos fejes saláta lehet, ecetes, cukros vízbe áztatva.
Azért nem írom, hogy ehhez képest csoda volt a Gusto fél év alatti felfutása, mert mindketten tagadják a csodát, a siker titka szerintük a kapcsolatokban keresendő. András korábban szállodás volt, a Hotel Benczúrban dolgozott húsz éven át a rendszerváltásig, még előtte pár évet a Sport szállóban, londinerségtől a főportásságig végigjárva a szamárlétrát. Guszti a Berlin étteremben tanulta ki a szakmát a nem könnyű lipótvárosi közönség és a vígszínházi társulat sokszor kíméletlen kontrollja mellett, aztán jött Bécs, az Óramúzeum közelében lévő Ristorante da Contéban, ahol Bécs színe-java, megannyi élsportoló, modell, színésznő és államtitkár fordult meg nap nap után. A nagyfőnök jobbkeze lett, aki még Isztriába is elküldte nyaralni, hogy aztán az egész vakációt tanulással töltse; mindennek előbb-utóbb híre megy, és nemcsak a szakmában. A Gusto nem reklámoz, hanem a híre jár szájról szájra, s ez hatásosabb, mint megannyi bugyuta tévéreklám; fura ezt látni a kétezer-tízes évek elején.
Azért ez a tanmeseszerűség, mert a környéken van éppenséggel még számos kávéivó hely, ám igazi kávézó nemigen. A tulaj megveszi a helyiséget, aztán rokonok meg ismerősök főznek és szolgálnak fel, vagy ha szakmabeliek is, megfáradt, unott emberek vagy éppenséggel kezdők, nagy a tudatlanság, s ez meg is látszik a helyen. Guszti azt mondja, hogy az első három évben mindent Bécsből hozattak, még a babapiskótát is, hogy autentikus legyen a tiramisu. A Nagycsarnokban vásá rolnak be minden alapanyagot, mert András szerint az a legjobb piac, pontosabban szólva kénytelen jó piacnak lenni. Van ugyanis egy olcsóbb és egy drágább része, utóbbiba tömött busszal viszik a turistákat, akiket azért eléggé kockázatos volna becsapni. A siker egyik titka: a jó alapanyag. A másik, teszik hozzá mindketten, a szakma szenvedélyes szeretete, amit mi úgy mondanánk inkább, hogy egy vendéglős legyen kicsit flúgos, és ne szégyellje a szenvedélyét. Amikor Guszti Bécsben dolgozott, hajnaltól éjfélig ki se mozdult az étteremből, szombat hajnalban aztán hazaindult a családjához, hétfő hajnalban pedig vissza, és ez így ment hat éven át. A vele egy házban lakó András vasárnap reggel csak kinézett az ablakon, és a kocsi hátsó ülésének állásából már látta, hogy a barátja mit hozott haza Bécsből, komolyabb cuccot, vagy csak apróságot.
Abban megegyezünk, hogy sajnos a munkát nem lehet megúszni.
Az a jó, mondják mindketten, hogy a Gustóval szemben nyílt nemrég egy reggeliző-kávézó, a Szendzso. Néha már-már elérzékenyülve nézik, hogyan dolgozik a két fiú, Soltész Zsolt és Horváth Zsolt, micsoda szakmai alázattal, a legapróbb részletre is figyelve; de meg is lehet nézni, hogy milyen az étel, a lazacos bagel vagy a marhahúsos wrap, és mennyi ötlet van a helyiség berendezésében.
Az ajtóban harmonikás zenél, más napokon gitáros játszik. A szemközti járdán Zsolti igyekszik a Gustóba. Down-kóros fiatalember, évekkel ezelőtt botlott be véletlenül Andrásékhoz, először csak a mosdót kereste, majd telefonálni akart, végül ott ragadt. Segít berakodni a frizsiderbe, a törzsvendégeknek leparkolni az autóval, kisebb összegeket is rábíznak már, hogy befizesse a postán; Zsolti ma már a Gusto mindenese. A borravalóját külön borítékban gyűjtik, s abból vesz magának valamelyik alkalmazott segítségével ruhát, lábbelit; most épp vadonatúj edzőcipőjét mutatja sorban a vendégeknek, abban fog majd gólt lőni a Balatonparton, ahová a hasonló sorsúak táborába indul, de előbb megígéri Andrásnak, hogy meghívja a lányokat egy lángosra.
Tényleg mint egy falu, csak a lóca hiányzik a mindenkit kibeszélő öregasszonyokkal, már akinek, persze.
Fotó: Szebeni András