Privát univerzum a belvárosban
Para-Kovács Imre
2012. 07. 13. · Hócipő 2012/14
Gozsdu Eleket sokat csúfolták gyermekkorában: Gozsdu Elek, megegyelek? - kiabálták Ercsiben a helyi rosszcsontok, de szerencsére ő nem értette, mert szerbül és románul beszélt jobban. A Kiegyezés előtt vagyunk, Világos után, aminek történetünk szempontjából egyáltalán nincs jelentősége, mivel ezen írás nem Gozsdu Elekről szól, hanem a Gozsdu udvarról, amit persze egyáltalán nem róla neveztek el, sem irodalmi munkássága, sem főügyészsége nem fog szóba kerülni, de legalább a keretes szerkezet első fele összeállt.
Kétségtelen, hogy Gozsdu Manónak sokkal több köze van az épületegyütteshez, ráadásul nemcsak a vezetéknevük közös, hanem az is, hogy Gozsdu Manót is sokat csúfolták gyermekkorában: Gozsdu Manó, megegyelek? - kiabálták neki a helyi rosszcsontok Nagyváradon, mert a Manóra baromi nehéz volt rímet találni.
Végrendelete alapján építette a Gozsdu Alapítvány az udvart (természetesen a környező házakat is, mivel udvart nem lehet magában építeni, ez olyan, mint a völgy, mert völgyet sem lehet hegyek nélkül, bár völgyeket általában nem építenek) 1901-ben, Czigler Győző tervei alapján.
Jól sikerült, tényleg, de eddig nem volt túlságosan kihasználva, emlékszem például, hogy a nyolcvanas években csak egy udvar volt, illetve udvarok sora, de semmi különös. Most viszont pezseg itt az élet, mert éttermek, kocsmák, bárok és sörözők nyíltak sorban, ahol fiatalok szórakoznak kulturáltan, nem beszélve a középkorúakról és az öregekről.
Gozsdu Manó eredetileg Emanoil Gojdu volt, de erre sem találtak rímet.
Amikor a városban (Budapest) lemegy a nap, a Gozsdu-udvarban is (három eltérő írásmódját találtam meg a helynek: Gozsdu udvar, Gozsdu Udvar és Gozsdu-udvar) lemegy, ami nem meglepő. Amikor például ott jártunk, akkor éppen lement, minek következtében sötétségnek kellett volna következnie, azonban a leleményes vendéglátók ezt megoldották úgynevezett világítással, ami nemcsak abban segíti a vendégeket, hogy ne menjenek egymásnak, hanem hangulatossá is teszi az étkezéseket, ivászatokat, valamint a meccsnézést, mert - kár is lenne tagadni - még zajlott az Eb, amikor megtekintettük az intézményeket.
A nyilvánvaló sértődések ellenére is csak három konkrét helyről emlékezünk meg az udvarban, mivel leképezik a lakossági igényeket, valamint úgysem lehet a többi mellett sem elmenni korty nélkül, ezért nem aggódom amiatt, hogy hirtelen megtelnek, míg a többiek kiürülnek cikkünk következtében.
A Vian Caféban kezdtünk, ami erős középkategóriás árakkal és egészen jó szendvicsekkel várja az újságírókat, valamint hűséges társukat, a fotóművészt. Inni is lehet, de itt mindenhol lehet inni, viszont én nem iszom, vizes törülköző segítségével szívom fel a napi folyadékmennyiséget, illetve a párapumpával kombinált ventilátor alá ültem, ami a harmadik évezred legnagyobb találmánya, mert duplán hűti az embereket.
Nem véletlenül választottuk elsőre a Viant.
Pestomániás vagyok, és a szendvicsben pont megfelelő mennyiségben volt jelen az anyag, a sonka minőségi, a kenyér szintén, és itt készítik a kerület legjobb light Coca-Coláját.
Azoknak ajánlom elsősorban, akik nem tudják, hogy mit akarnak csinálni, esetleg ennének, de nem biztos, esetleg berúgnának, de még ebben sem hozták meg a végleges döntést, és közben élvezhetik, hogy finom és hűs vízpára záporozik reájuk.
Ha sikerült választani a fenti két program közül, akkor lehet továbbmenni, mert ezeknek a komplexu moknak a legnagyobb előnyük, hogy sok hely van egymáshoz közel, nincs taxiköltség, és mindegyik versenyzik a vendégekért.
Amennyiben a társaság úgy dönt, hogy nem vezet, viszont iszik, akkor például átsétál a Pointer Pubba, ahol ugyan szintén lehet enni is, viszont nekem első blikkre tökéletes helyszínnek tűnt egy erőteljes, ütemes és kulturált italozáshoz, holott semmi tapasztalatom sincs e téren.
A Pointer klasszikus angolszász kocsma, sok színes biszbasz a falakon, sok fa, és sok sör. Sejtésem szerint viszki is van, de el kell még telnie néhány hétnek ahhoz a nyárból, hogy a legkeményebb piások ilyesmire gondoljanak.
Ha most lennék 20 éves, a fotográfus kolléga pedig nem alulról nyaldosná a hetvenet, akkor biztos leragadtunk volna itt, azonban ha dolog van, akkor dolog van, mert gondolnunk kell azokra is, akik nem léha szórakozással akarják kitölteni a rendelkezésükre álló időkeretet, hanem céljaik vannak, például az evés.
Mindig is inkább a gourmandok pártján álltam a gourmet-kkal szemben, azaz zabálni jobban szerettem, mint kifinomul pofával keresni a szarvasgomba-forgácsokat a tökéletes állagú rizottóban, de a minőség előtt hajlandó vagyok leborulni, nem beszélve az ötletességről.
Mindkettő jellemző a Yiddishe Mamma Mia étteremre, és mint nevéből valószínűleg kiderül: zsidó és olasz ízeket kínál vegyesen, azaz nem egymástól elkülönítve a két konyha ételeit (bár a maceszgombócleves azért maceszgombócleves), hanem keverve, holott mindeddig azt képzeltem, a két világ elég távol áll egymástól.
Nem.
Képzeljük el, hogy leányunk, Sára hozzáment egy nápolyi dalhoz, közös gyermekeik pedig folyton éhesek, viszont fél évet Dél-Olaszországban laknak, fél évet pedig a Dohány utcában. Nos, a gyermekek fejében keletkezett elképzelések a jó konyháról alkotják a Yiddishe Mamma Mia étterem étlapját, pedig sokkal kevesebb olasz lakik ezen a környéken, mint zsidó.
A Gozsdu-udvar jó hely, még akkor is, ha én a fogyatékkal élők azon csoportját képviselem, akik nem fogyasztanak alkoholt, de legalább el tudom képzelni, milyen lehet fiatalnak lenni a felszabadult Budapesten (rendszerváltás), milyen lehet eltölteni néhány évet egy szórakozóhely-központban, miközben odakint zajlik, ami zajlik.
Nézem, ahogy a fotográfus kolléga lobogó (fehér és ritka) hajzattal áll a Yiddishe Mamma Mia külső pultja előtt, és rozé típusú habzóbort fogyaszt, arcán angyali derűvel, mint aki hazaérkezett. (Biztos olasz.)
Fotó: Szebeni András